FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Mostanra elég sok riportalany „megfordult” a jegyzetfüzetemben, nagy örömömre szolgál, hogy legtöbbjük azóta is tartja velem a kapcsolatot. Így történt, hogy Katira egy korábbi sorozatbéli szurkolótársunk, Nagy „Tibus” hívta fel a figyelmem, mint utólag megtudtam, nem érdemtelenül. Németh Kati kissé megilletődötten vállalta az interjút, majd amikor a nyolcvanas évekről kezdett mesélni, szemlátomást belelendült a mondanivalójába. Nem is csodálkozom, hisz’ aki látta anno védeni a DAC-ban Stano Vahalát, annak annyi szurkolói emléke van, mint égen a csillag. A foci mellett kitérünk a kézilabdára is, elvégre a DAC-os csajok szintén megérdemlik az elismerést! Hogy oldottabb legyen a hangulat, a riport előtt gyorsan letegeződtünk…
Nem titok, korábban sosem találkoztunk, így minden, ami veled kapcsolatban elhangzik, nekem is teljesen új lesz. Kezdjük tehát az alapoknál, vagyis a DAC-cal való első találkozásodnál.
Már akkor kapcsolatba kerültem a DAC-cal, amikor még tulajdonképpen nem is éltem, ugyanis édesapám, Szigethy János – becenevén Samu – korábban a DAC jobbszélsője volt. Tőle örököltem a sportolói vénámat, magam is sportoltam, elég színes a skála. A mai napig mindenben benne vagyok, a foci mellett kézilabdára is rendszeresen járok, amióta a csajok felkerültek a legjobbak közé, minden meccsüket követem. Alapiskolában egy osztályba jártunk a Poór Tibivel, Nagy Tibus pedig a Szigeti Attilával focizott. Kész SzerdaHelyzet! Tudom, hogy a Tibus protezsált be hozzád, én meg eljöttem, hogy ne hozzak rá szégyent!
Aput nem láttam játszani, mikor édesanyámmal összekerültek, már szögre akasztotta a csukáját, de sok mindenről mesélt. 1962-ben még Slavojnak hívták az akkori csapatot, apu is rajta van a DAC múzeumban kiállított képeken.
Édesanyám elmondása szerint szurkolóként sokat jártunk együtt meccsekre, de erről az időszakról nem igazán maradtak emlékeim. Középiskolás koromtól kezdve aztán minden hazai találkozón kint voltam, végigszurkoltuk a nyolcvanas éveket. Emlékszem a Bayern München elleni mérkőzésre is, összepréselődve álltunk a lelátón, a főtribünnel átellenben, a kemény magban, vagyis a B-középben. Elkéredzkedtünk suliból azzal az ürüggyel, hogy kézilabdameccsünk lesz, még igazolást is szereztünk.
Volt saját zászlóm, a mai napig megőriztem, valamint sálam, amit az édesanyám kötött nekem. Sőt még kereplőt is hordtam magammal, sárga-kékre volt festve. Akkoriban még nem létezett DAC Shop, az ilyen szurkolói kellékeket otthon készítettük magunknak. A hazai meccseken kívül maximum Pozsonyba a Slovanra utaztam ki vonattal. Máshova nem is engedett volna el az anyu, meg nem is lett volna nagyon mivel mennem. Szegény „KisKapkóval”, vagyis a Horváth Józsi bandájával jártunk Pozsonyba, aztán történt egy csúnya verekedés, ami után jobbnak láttam, ha maradok csak a hazai meccseknél.
Ez minden még lánykoromban történt, akkoriban teljesen más volt a foci, mint manapság. Vahala volt a legjobb, ő volt a kedvencem, és persze a Kapko, meg a többiek.
Nem is emlékszem rossz meccsekre, most ami van, ahhoz képest néha egy nagy rakás „valami”. Már minden a pénzről szól. Anyu mesélte, hogy apuék akkoriban egy vacsoráért, meg egy korsó sörért játszottak.
Hihetetlen, de az volt a fizetségük, és mégis szívből fociztak. Talán a mostani játékosokkal is ki lehetne próbálni, vagy legalábbis lefaragni a prémiumból, ha nem tesznek meg mindent a sikerért. Volt, hogy fel is írtam ezt a Facebookra, de inkább már hanyagolom, nem szeretek veszekedni.
Miután férjhez mentem, lassacskán kimaradoztak az életemből a DAC-meccsek, a férjem nem volt focirajongó. Megszületett a lányunk, Katus, persze figyeltem továbbra is a csapat eredményeit, tudtam mindent, mi hogy megy…
Említetted, hogy sportoltál, esetleg fociztál is?
Mindent kipróbáltam, atlétikát, kézilabdát. Itt kezdtem Szerdahelyen, aztán elkerültem Pozsonyba középiskolába. Edzésekre a Slovnaftba jártam, mivel elég alacsony vagyok, a rövidebb távok feküdtek nekem igazán. A távolugrás például, aztán gátfutókat kerestek, abba is belevágtam, de folyton felböktem a gátat. Mindenfélére rá akartak szedni, végül felmérgedtem és otthagytam a fenébe az egészet. Hétfőn, szerdán, pénteken voltak az edzéseink, a péntekit mindig kihagytam, mert jöttünk már haza. A Dimitrovkába tanultam, viszont ott nem volt jó kézilabdacsapat, igazából rendes pályánk sem volt. Így aztán a Slovnaftba jártunk kézizni, de mindig kikaptunk tőlük. Később ez is elmaradozott, hiába karoltak volna fel, nem voltak megfelelőek a feltételek.
Focizni nem fociztam, de manapság ha sportnap van a vállalatnál, ahol dolgozom, én is beállok a fiúkkal játszani.
A vejem, András is ott dolgozik, ő is nagy DAC-drukker. Egyébként Katus lányommal táncstúdiójuk van, táncot oktatnak, szóval a mozgás anyáról lányára így öröklődött tovább. Épp’ csak a focit nem szereti, volt már velünk meccsen, eljött megnézni a nagy stadiont, amiről, ahogy mondta, annyit áradoztunk. Azt kérdezte a kapu mögött, hogy ti láttok a hálótól? Gólnál pedig csak állt, körülnézett, és azon csodálkozott, hogy mit tudnak az emberek egy gólnak annyiszor örülni? Akkor is, mikor berúgja a játékos, meg akkor is, mikor bemondja a hangosbemondó…
Korábban, ahogy mondtad, elmaradoztak a DAC-meccsek, most viszont ha jól tudom, bérletes vagy az Arénában. Miképpen alakultak az évek?
2005-ben megözvegyültem. Már állt az új stadion, mikor próbáltam összeszedni Facebook-on a korábbi haverokat, osztálytársakat, akikkel régen együtt jártunk meccsre. Megszólítottam egyiket-másikat: én járok, én nem járok, én ott vagyok minden meccsen – kb. ezek voltak a válaszok. Az egyik barátnőm például azt mondta, hogy ő már nem jár, mert nem díjazza a férje. Pedig annak idején sokkal nagyobb szurkoló volt, mint én. Nem ismertem az új Arénát, aztán egy srác, akivel anno szintén egy bandába tartoztunk, biztosított róla, hogy ott mindenki mindenkinek az ismerőse, nyugodtan menjek be. Mondom, az nem úgy megy, hogy odamegy a Németh Kati egy totál új helyre és majd lesz valami!? Aztán a sógornőm, a Sidó Marika jött az ötlettel, hogy nem megyünk-e el DAC-meccsre. Mondanom sem kell, nagyon megörültem.
Menjünk, már „ezer éve” tervezem, csak eddig nem volt kivel kimennem – ezt válaszoltam. Így járok a 2017/2018-as szezontól ismét focira, azóta már bérletem van a B4 szektorban. Megvan a partink: sógornőm, vejem, barátok, kollégák, volt kollégák, stb. Manapság, ha úgy alakul, egyedül is kimegyek, aki jön, aki nem, én nem várok senkire. Ha valahol a közelben játszik a DAC, oda is elmegyek, vagy a Tibussal, vagy a nászommal. Most, hogy kötelezővé vált focin az oltás, vagy a teszt, nálam ez sem jelent akadályt.
Persze a hangulat miatt jár az ember, a foci néha olyan, amilyen. Volt egypár újítás is, ami tetszett, de összességében a 80-as évekkel még nem vetekedhet az egész. Nem tudom hova vezet a jelenlegi helyzet, rendszeresen nézem a SzerdaHelyzetet, ott kimondják az igazságot.
Miért nem játszanak a saját neveltjeink, miért kell külföldről behozni olyanokat, akiknek semmi kötődésük sincs a DAC-hoz? Megfogott a nagy tömeg, a Nélküled, de mi lesz, ha ez a tömeg elmaradozik? Hiányozni fog, az biztos! Persze néha a játék is jól ment a fiúknak, de sajnos ez mulandó. Egyelőre úgy vagyok vele, hogy a csapat mellett ki kell állni, ha nyerünk, ha veszítünk!
Így voltam a kézilabdával is, a Brunczvik Tünde, aki edző volt a csajoknál, a szemközti szomszédom. Azelőtt nem tudtam, mikor vannak a meccsek, mindig tőle kérdeztem meg. Később lett egy HC DAC Facebook oldal, mi pedig létrehoztuk a Szurkoljunk a kézis lányokért nevezetű csoportot. Többnyire én osztok oda tartalmakat vagy a Tar Miki. Kijárok a csajok meccsére, az elején még gyengébben játszottak, aztán feljavultak. Ez a történet is úgy kezdődött, ahogy a focinál: nem volt kivel mennem, hívtam a vejem meg a lányom, de nem érdekelte őket.
Először a kapu mögé mentem, de onnét nem lehet jól látni, így átmentem oldalra, fentre a Mondok Árpi mellé. Ha ő ott van, nincs szüksége az embernek senki másra. Mikor felkerültek a csajok a MOL Ligába, látszódótt a játékbeli különbség. Jöttek a cseh csapatok, azt gondoltam, nem lesz itt semmi, de hálistennek pozitívan csalódtam.
A kézilabda picit jobban megfog, mint a foci, persze ez attól is lehet, hogy én is játszottam régen. Szóval párhuzamosan járok focira, meg kézi meccsekre is.
A covid miatt korlátozták a nézőszámot, és a szerdahelyi csarnok nem valami hatalmas. Pont arra a meccsre nem jutott már jegy nekem, amire a legjobban szerettem volna bejutni. A Boros Pista bácsi is nagy sárga-kék rajongó, egykor kollégám volt a McCarter-ban…