Fotó: Pixabay.com
(Weöres Sándor után szabadon)
Könyv, toll, tinta, ceruza,
rontom-bontom,
kezdődik az iskola,
csak aszondom.
Holnap elkezdődik azoknak, akik tizenkettedik napja kérdezik otthon izgatottan: na, megyünk már? Akik most lépnek be az iskolakapun először, mögöttük egy vagy több könnyes szemű felnőttel, akik hitetlenkedve keresik emlékeikben a pólyában felsíró babájuk arcát, meg azt a fránya zsebkendőt. Hüppögnek és jegyzetelnek, aztán irány a papírüzlet.
Kezdődik az iskola azoknak, akik új szintet léptek, kicsikből nagyok lettek, vizsgákat, érettségiket, államvizsgákat jelöl piros betűvel a naptár az ő életükben. Mi leszek, ha nagy leszek? – zakatol unos-untalan a fejekben a kérdés: hol lehetnék igazán hasznos, de leginkább boldog ebben a nagybetűs ÉLETBEN?
Kezdődik azoknak is, akik már csak csukott szemmel diákok, foszlányok villannak elő diákszerelmekről, végeláthatatlan leckeírásokról, régi cimborákról, hogy múlnak a gyermekévek, nincs visszaút...
Kora reggel rohanás,
rontom-bontom,
nem könnyű a tanulás,
csak aszondom.
És nem könnyű a tanulás azoknak, akiknek nem úgy megy, aki más és kilóg, fura és bátortalan, szégyenlős és különleges, azt gondolja, jó lenne idén átlagosnak lenni, de ott villog a stigma a homlokukon, mert a rendszer ezt követeli.
És nem könnyű a tanítás azoknak sem, akik vettek egy két hónapnyi levegőt, hogy újra és újra elmondják, elmagyarázzák és megértessék azt, ami a szívük csücske, vagy nem, de legalábbis jók benne. Közben írnak, dokumentálnak és tanulmányi versenyre készítenek és még este, amikor sötétségbe borul a szoba, feltöltik és beírják a rendszerbe, képet és videót keresnek az anyaghoz, hátha így végre megérti a nebulója a fotoszintézist.
Márk, Léna, Előd, Lili és többiek, minden diák és velük együtt aggódó szülő, pedagógusok, a lámpásaink, rátok gondolunk és nektek drukkolunk holnap!
