FOTÓK: SZERZŐ
Mai jegyzetem a mindennapi létünk melléktermékéről szól, vagyis általánosságban olyan dolgokról, amit már feleslegesnek találunk, ezért megválunk tőle. Nyilván nem túl szerencsés az ilyet éppen szeptember elejére időzíteni, állhatna itt mondjuk pár sor az iskolakezdésről, az új tanévről is. Amikor a gyerekek szép ruhába öltözve, virággal a kézben ismét átlépik az iskola kapuját. Állhatna, de például a vágott virág, a csomagolással együtt kis idő múlva szintén a téma tárgya lesz, minden egyéb limlommal együtt. Csak pár napig élvezzük szépségét és illatát, aztán elhervad, összefonnyad, majd kidobjuk.
Jobb esetben a gyűjtőkonténerbe kerül, majd kora reggel jön érte a fuvar. A munkások, mint afféle szorgos méhecskék kihúzzák a konténert, felakasztják a karra, az megemelkedik és elnyeli tartalmát a feneketlen kukáskocsi. Annak kultúráját, hogy hogyan „szemetelünk” az ember jelleme határozza meg. De nem csak az, a kor is, hisz’ gyerekként nem emlékszem széttúrt gyűjtőketrecekre, kiforgatott kukákra, vagy a konténer mellett „felejtett” kukazsákra.
Igazából kukazsákra sem emlékszem, nem volt divat. A szemetet egyszerűen egy kannába gyűjtöttük, amit aztán kifordítottunk a konténerbe.
Fiam vidd le a szemetet! – hangzott a parancs anyámtól. A krumplihéjat öreg újságpapírba csomagoltuk, az olajat sütés után üres mosogatószeres flakonba öntöttük. Ismeretlen fogalom volt a szelektív hulladékgyűjtés, talán csak az újságpapírt raktuk félre összekötözve, hogy majd az iskolai papírgyűjtéssel egy szegényebb baráti országot támogassunk. Nem tudom, valóban célt ért-e, sosem kaptam lapot Szudánból. PET flakonról még csak nem is hallottunk, a nagyi visszaváltható üvegpalackból itta az ásványvizet, míg mások a sört. Nem fizettünk szemétdíjat sem, az állam gondoskodott az elszállításáról, majd a demokrácia mindent az önkormányzatokra hárított.
Mostanság évente jön az illeték, mégis a fejünkre nő a sok szemét, amiért mi magunk is felelősséggel tartozunk!
Ez bizony így van, pedig a megoldás egyszerű: mindenki a saját hulladékáért kéne, hogy feleljen, amit kizárólag a saját konténerébe dobna. A gyűjtőketrecet pedig mindenkor zárná maga után, hogy illetéktelenek ne férhessenek hozzá!
Azért az mégsem járja, hogy például építkezési hulladék kerül a háztartási szemét közé, amit egy arra járó autó csomagtartójából pakol ki az élelmes polgártárs. És persze szót érdemel a sok guberáló is! Nem azzal van a baj, hogy a nincstelenek más szemete között keresnek élelmet, ruhaneműt, vagy egyéb dolgokat, hanem hogy irtózatos rendetlenséget hagynak maguk után. Persze önmagában a szegénység nem bűn, és sajnálatos, ha valaki ilyen kiszolgáltatott sorsra jutott!
A végére hagytam azt a „jelenséget”, ami miatt tulajdonképpen íródott ez a jegyzet:
Csak a mi lakótelepünken, pár hónap leforgása alatt négy gyűjtőketrecet gyújtottak fel ismeretlenek! Nyilván nem véletlen, hogy olykor lángra kap egy-egy műanyag konténer, csak azt nem értem, mi késztet egyeseket, hogy ilyen tetthez folyamodjanak?
Gyerekcsíny vajon, esetleg egy beteg elme tudatos vagy tudatalatti kényszerével állunk szemben? Szintén elkerülte a figyelmemet, sikerült-e már a hatóságoknak felelősségre vonni a tettest, esetleg tetteseket? Nekünk csak az orrfacsaró bűz, összeolvadt konténerek és a gyűjtőketrec tetőszerkezetének behorpadt, dermedten elfolyó látványa marad. Na meg a bosszankodás, a várakozás, amíg új konténereket helyez ki az illetékes vállalat, és helyre nem áll a rend. Talán csak ideig-óráig…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
