Az unatkozó emberek sokszor kellemetlenek. Valahogy túl sok idejük van gondolkodni, s nem tudnak egyebet, mint másokat is belevinni ebbe a kellemetlen és igazságtalan „játékba”.
Ti hogy állnátok ahhoz, ha egyszer csak a semmiből érkezne rátok egy panasz, egy feljelentés, egy olyan megjegyzés a tanárotoktól, a szomszédtól, bármilyen felettes szervtől, ami magyarázkodásra, vagy védekezésre kényszerítene?
Ez valóban kellemetlen. Feltesszük hát magunknak a kérdést, kit bánthattam meg és vajon mégis mivel. Döbbenet, ugye?! Épp elég a gond a hétköznapokban, és most még ez is!
Persze elképzelhető, hogy valóban van vaj a fülünk mögött. Akár egyszerű nemtörődömségből is fakadhat a másik haragja. Kiengedtük a húsleves gőzét a lépcsőházba, túl sáros a lábtörlőnk, ráálltunk a szomszéd füvére, vagy bömböltettük a zenét, és még sorolhatnánk. De nem feltétlenül mi vagyunk a ludasok. Akármi bökheti a másik csőrét, ha épp rossz formában tálaljuk meg. A városban nyugodtan sétálva még talán az is probléma lehet, ha csúnyán nézünk – pedig nem is. Mit tehet az ember, ha eleve ilyen az arca? Dugja a fejét a homokba, nehogy másokat megsértsen vele?
Mi tévők legyünk, ha mi magunk eleve nem tehetünk a másik haragjáról?
Semmit. De ne is akarjunk tenni semmit. Azon kívül, hogy a részükről tisztázzuk a helyzetet. Persze elnézést mindig kérhetünk, akkor is, ha a sértésünk akaratlan történt és ígéretet is tehetünk arra, hogy a jövőben ehhez hasonló nem fordul elő. De csak akkor tudjuk mindezt megtenni, ha a dolog valóban tőlünk függ.
Az indokolatlan haraggal felesleges felvenni a harcot, mert az csakis újabb haragot szülhet. Egyszerűen ne vegyünk részt a kötélhúzásban. Engedjük el a végét és figyeljük csendesen, míg az a másik a fene nagy haragjával és unatkozó természetével jól seggre ül.
