FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
A DAC-ban sok legendás játékos öltötte már magára a sárga-kék mezt, de mindig akadtak egyéniségek a lelátókon is. Egyikük mai vendégünk, a peredi származású Varga Árpi, aki a találkozóra egy dobozzal a kezében érkezett, telis-tele fényképekkel, igazi kincsekkel. Valójában nem is tudom, hogy riport közben nézegettünk-e képeket, vagy a képek tallózása közben vettem volna fel egy interjút? Döntse el Ön, kedves olvasóm. Én csak annyit mondanék, nem érdemes sebtében végigfutni rajta, mert minden sora tanulságtétel!
Több szurkolót kérdeztem, ismeritek-e Varga Árpit? A kérdésre általában kérdéssel feleltek: ő az a peredi srác „cselenkával” a fején, hatalmas zászlóval a kezében? Szóval most megkérnélek téged, mutatkozz be az olvasóknak: ki az a Varga Árpi?
Peredről származom, családomban a szenvedély apáról fiúra szállt. Először a faterom kezdett el Szerdahelyre járni, egy kollégája, Karácsony Gyuri bácsi hívta el DAC-meccsre őt. Apu imádta a focit, Pered valamikor divíziót játszott, még idegenbe is követte a csapatot. Aztán jött egy törés a peredi fociban, ekkor került képbe a DAC. 1983-ban kezdődött a történet, abban az évben játszott először feljutásért a DAC. ’84-ben, tízévesen már én is eljártam vele, mint afféle gyereket, megfogott a jó meccsek hangulata.
A foci szeretete belőlem sem hiányzott, hisz’ apu odahaza mindig kivitt magával a pályára.
Az utolsó SZNL idényben Nyitrán 3:3-as döntetlent játszottunk, apu felrakott egy fára, hogy lássak valamit, annyi ember volt a stadionban. Otthon az öreg óra alatti kis fatribünön álltunk, az az időszak felejthetetlen. Volt egy kis zászlóm, néha még régi felvételeken fel-felbukkan. Aztán jött a ’85-ös eufória, felkerültünk a Csehszlovák ligába, 7-8. évfolyamos alapiskolás voltam. A fatertól kicsit eltávolodva a B-közép felé kacsingattam, apuval csak a meccs után találkoztunk ismét. Egy korábbi riportalanyoddal, Szakival, meg egy másik sráccal, Fülével egy bandába tartoztunk.
Apu volt a sofőr, ő amúgy sem ivott, a szomszéd vagy egy falubeli haverom, osztálytársam utazott velünk. Azon szoktak csodálkozni, miért nincs egy hétig hangom, mondom, gyertek el velünk és megtudjátok. Akkoriban egész karaván járt Galánta, meg Vágsellye felől, Peredről, Zsigárdról, Farkasdról – rengeteg autó. Eperjesnél csak egy sávon lehetett áthajtani az ideiglenes hídon, mert a rendes híd megsérült és át kellett építeni. Időben kellett indulni otthonról, mert sokat időztünk ott. Az volt a jó, hogy vasárnap játszották a meccseket, az itteni embereknek jobban feküdt az időpont. Addigra mindent elvégeztek a kertben, amit kellett, megetették az állatokat, reggel még elmentek a misére, aztán ebéd után indulhattak a DAC-ra.
Jópár emléktárgyam van: képek, újságcikkek, a Tip magazint minden hétvégén megvettem. Gyakorta mutatott a televízió is nagy rudas zászlóval a kezemben. Van néhány képem a rimaszombati és a máriatölgyesi kupadöntőkről, a Kassa, illetve az Inter ellen.
Vannak újságcikkeim 2008-ból is, amikor a magyar zászlók miatt az SNS be akarta tiltatni a szerdahelyi meccseket. Ezeken is rajta vagyok sárga-kék mezben, ami egyébként eredetileg egy Inter Miláno kapusmez volt, és kint, Milánóban vásároltam.
1991-ben vagy ’92-ben a DAC Pereden játszott barátságos meccset, búcsú volt éppen a faluban. Nyugodjék Szikora Gyuri bácsi volt a DAC edzője, a vezetőségnek valahogy sikerült elintézni, hogy eljöjjön a csapata, méghozzá a legerősebb összeállításban. Van képem is róla: Vahala, Kapko, Kašpar, Pavlík, Diňa… 17 éves középiskolás voltam akkor, mondanom sem kell, mit jelentett az a nap nekem. A DAC abban a szezonban kishíján csehszlovák bajnok lett, végül az utolsó három meccset elvesztve a dobogóról is lecsúszott.
Régen is annyian jártak Szerdahelyen meccsekre, mint mostanában, jobbára a környező járásokból, de akadtak magyarországi szurkolók is. Általában 10 ezer körül mozgott a nézőszám, csak nem mindig vallották be. Meg sem tudtál mozdulni a stadionban, a Bayern elleni meccset nem is mondom, úgy szöktünk el rá a pozsonyi suliból. Az önálló Szlovák ligában aztán megcsappant a nézőszám, Szerdahelyre is csak 3-4 ezer szurkoló járt. ’
91-ben Prágában játszott a DAC a Sparta ellen, sétáltunk a Károly hídon Ásványi Gyuri barátommal, egyszer csak magyar szót hallottunk. Zoltánka volt az, meg egy busznyi DAC szurkoló. Érdekes helyzet, ilyen messze az otthonodtól ismerősökbe botlani, de hát a DAC, az DAC! Ásványi Gyurival eljutottunk Milánóba is, a San Siro stadionba. Az egy egészen más világ.
Telt múlt az idő, jött a Szlovák Liga, szegény, nyugodjék apám mindig azt mondta rá, fiam ez csak „taliga”, nem liga. Hozzá volt szokva a cseh csapatokhoz, a színvonalas meccsekhez. Mentünk lefelé a lejtőn, a legjobb helyezésünk egy 3. hely volt a Škorpillal, aztán csak egyre lejjebb…
Időközben jött a katonaság, megnősültem, miegymás, az 1. ligára még eljártam, de a másodikra csak néha. Negyedre költöztünk, ha Sellyén játszott a DAC, azokon a meccseken mindig ott voltam. Van egy rossz emlékem is onnan, még ’88-ban történt egy kupameccsen. Ötezer ember a stadionban, nyertünk 2:0-ra, két tizenegyes góllal. Nagy volt a felhördülés, a meccs után letépték a 10 éves öcsémről a DAC-zászlót, kishíján meg is verték. Csak lestem, hogy Sellyén ilyen megtörténhet, majdnem otthon vagyok és megvernek.
’92-ben ott voltam azon a Slovan–FTC meccsen, ahol megverték a magyar szurkolókat, és kizavartak mindenkit a szektorból. Csak álltam, behunytam a szemem, mire kinyitottam, üres volt a szektorunk. Akit onnan kivittek, az mind kapott, én megúsztam.
Az volt az indok, hogy provokáltunk, pedig semmi ilyen nem történt. Ez az eset nagyon bennem maradt, hallottam amint a rendőrök vezetője azt mondta: „szép munka volt fiúk, most pedig kövessétek őket és provokáljatok ki balhét!”
– ez volt a Mečiar-éra, azóta nem szeretem, ha politikát visznek a fociba. Reméltem, hogy Szerdahelyen ilyen sosem történik meg. Tévedtem!
2008-ban megismétlődött a DAC-Slovanon, amikor a Lengyel Krisztián majdnem ottmaradt. Ártatlan gyerek, 18 évesen, élete első meccsén. Egy hétig a betege voltam, hogy a 21. században ilyet meg lehet csinálni, ezért sem szeretem az Európai Uniót. Tíz évvel ezelőtt Németországban dolgoztam, hazajöttem, azóta nem nézek TV híradót, nincs Facebookom sem. Ez az unió nem nekünk lett kitalálva, nem az a célja, hogy neked, vagy nekem jobb legyen.
Elértük azt, hogy a társadalom hanyatlik, s vele együtt a foci is. Nincs pénz hétköznapi dolgokra, ezért nincs pénz a focira sem. Aztán így néznek ki az országban a klubok, ahogy kinéznek.
15 évvel ezelőtt Szerdahelyre költöztem a családommal, akkor a 3. ligából egyenesen az 1. ligába került a DAC, jött a Mohseni-korszak. Pakke haverommal kijártunk a 3. ligára, csupa környékbeli srác alkotta a csapatot. Uzola Pista Komáromból, a Palic testvérek Léváról, Bognár, Harsányi… 2008-ban visszatért mindenki a lelátóra, azóta járok én is ismét a DAC-ra. Az első meccsen, a Nagyszombat ellen ott doboltam az Otelló mellett, az akkori fanklub egyik alapító tagja voltam.
Térjünk vissza a nagy rudas zászlóra, amivel anno több kilométert futottál meccsenként a lelátó alatt. Mi adta az ötletet hozzá?
Milánóban elvarázsoltak azok a hatalmas zászlók, amiket lengettek. Elhatároztam, hogy otthon készítek én is hasonlót. Vettem anyagot, olyat, ami nem túl nehéz, szerencsémre a nénikém tudott varrni. Olaszországban az a hangulat a stadionban, amikor „ég” a lelátó, semmihez sem fogható. Kár, hogy nálunk nem engedik a pirotechnikát, nem azt mondom, hogy dobálja valaki a pályára, csak az effektus miatt. Hozzá tartozik a hangulathoz, gólok után, győzelmek után. Szóval a nénikém megvarrta a zászlót, 4×3 méteres lett. A rudat úgy kellett becsempészni hozzá a kerítés alatt, aztán bent összeraktam. Velem volt már a ’92-es kupadöntőn is. Nem ment a játék, aztán a szenci haverom, Csejtei Miki elkapta és elkezdett vele futni.
Szerdahelyen szokásommá vált, hogy végigfutok vele a B-tribün előtt, minden Góly – body – sekundy műsorban mutattak. Csak az a hülye kerítés, ami a régi stadionban volt, alig bírtam felkapaszkodni rá. Egyszer az Inter ellen egy tag megpofozta a bírót, aztán magasították meg…
Azelőtt még nem lehetett sálat venni nálunk, rábukkantam egy hirdetésre a Pro Futbal magazinban. Felhívtam az embert, koprivnicei volt, megegyeztünk a részletekben, küldtem rajzot, hogy mégis mit szeretnék. Összesen 250 darab készült belőle, utánvétellel fizettem.
A meccsek előtt mindig kipuhatoltam, mennyi darabra volna igény, jó, ha 10 koronát kerestem az „üzleten”, abból éppen visszajött a postaköltségem. Ráírattam, hogy „Isten áldd meg a magyart!” – szerintem ezt az ötletet le kellett volna védetnem, azóta kerül fel a sálakra a Himnusz első sora.
Antalék idején 1 évig ki voltam tiltva a stadionból, mert a vezetőség rossz néven vette, hogy kritizálni mertem őket egy újságban, amiért az egyik on tour alkalmával megverették a saját szurkolóikat.
A Hulit is akkor pofozták meg. Kijártam az ifikre, meg edzésekre is, ott közölte velem a klub menedzsere, hogy nemkívánatos személy vagyok a stadionban. Meglátott a „hölgy” és kitessékeltetett, még rendőrségi ügy is lett belőle, de végül semmi sem történt. Egyrészről örültünk, hogy ismét 1. liga van Szerdahelyen, de amit műveltek közben?! Amikor volt még pénz, volt foci is, majd az arab sejk valószínűleg rájött, hogy nem oda megy a pénze, ahová kell, és elzárta a csapot. Mohseni meg az Antal mindig szerzett valamennyit, de az édeskevés volt…
Majd jött 2014-ben a Világi-korszak…
Ott voltam a városházán, amikor bejelentették, nagyon örültem. Sosem fogom elfelejteni, mit adott Szerdahelynek Világi úr! Elkezdték építeni az akadémiát, még csak a kavicsot hordták, de kijártam fotózni. Az akadémiának talán jobban örülök, mint az új stadionnak, mert egy klubnak az az alapja, hogy legyen hol, legyen kinek, és legyen kivel edzeni. Az első és a második lépést megtettük, most kéne picit komolyabban venni a dolgokat. Nézd meg, mit mondott Világi úr a szezon előtt: eladjuk a Ramirezt, de jön a Taiwo helyette. Erre mit csinálnak? Eladják a Taiwot is, meg a Divkovićot. Divko egyrészből nagyon megérdemelte, jó helye lesz a Bröndbyben. Remélem, egyszer hálával jön vissza, hogy itt nőtt fel, itt lett belőle focista. Jött Hahn János, de kell neki fél év, mire megszokja a szlovák ligát, ahogy annak idején a Vida Kristophernek. Mikor idejött, mondtam neki, testvér egy csel és add le a labdát, mert azonnal elrúgnak, ez a szlovák liga.
Hiányoznak a szakemberek a klubból, nézd meg a Slovant, ki a sportigazgató? Richard Trutz, volt játékos is, meg játékvezető. Peťo Kašpar a menedzser, szintén ért a focihoz, ránéz egy játékosra az edzésen, és megmondja, érdemes-e foglalkozni vele? Ilyen emberek kellenének nekünk is, ilyen Simon Gyuszi, Zsákovics Tibi, Novota Jani például. Ha idehozunk egy játékost, ne az legyen, hogy talán beválik! A tavalyi U19-ből Komáromba, Bősre, meg a többi ligás csapatba mentek a gyerekek. Nem fog mindig működni, hogy csak külföldieket igazolunk!
Pozsonyban dolgozom, vannak pozsonyi meg nagyszombati kollégáim, megbeszéljük a dolgokat. Mi másképpen éljük meg, ha kikapunk a Slovantól, vagy a Nagyszombattól, mint a külföldi játékosaink. Radványi Mikit emlegetem mindig, ő mondta, hogy amíg nem lesz a csapatnak gerince – kapus, hátvéd, csatár, akik itteniek, vagy legalábbis felvidéki magyarok, akik megértik a közeget – addig foci sem lesz. Mert ezt a közeget meg kell érteni, ahogy ez Marco Rossinak sikerült. Tőle jobb edzőnk sosem volt, talán nem is lesz. Még a Hyballa talán, csak az ő „hurrá-focijával” nem tudtunk érvényesülni. Rossit meg lehet nézni a válogatottban is, valamit tud az az ember.
Voltam most az Eb-n a franciák elleni meccsen, a gyönyörű Puskás Arénában. Minden magyar embernek kívánom, hogy egyszer jusson el oda! Mikor berúgtuk a gólt, 5 percig nem hallottam semmit, olyan hangzavar lett. Egy kicsit kiábrándultam a jelenlegi DAC-filozófiából, Nagymihály ellen 11 különböző nemzetiségű játékos? Hol van ott a kötődés, hogy a szívről már ne is beszéljek! Azt mondanám jelenleg, hogy a DAC az én klubom, de nem az én csapatom, ahhoz itteni gyerekek is kellenének!
Az csak Világi úr álma, hogy 20 éves srácokkal leszünk bajnokok. Hol van a csapatból egy Ljubičić, aki, ha elordította magát az öltözőben, menten rend lett?
Nézd meg a Nagyszombatot, csupa ottani kötődésű „öreget” hívnak vissza. A DAC-ból pont ilyenek hiányoznak, most nincs a Kalmár Zsolti sem. Kitől várjuk, hogy rendet tegyen, a Davistől? Az egy olyan jó ember, hogy kenyérre lehet kenni, ő nem tud az asztalra csapni.
De mondok mást, megtörtént, hogy a Slovan elleni meccsre nem jutott jegy, elhordták a magyarországi drukkerek, aztán a Zoltánka szerzett nekem. Jöjjenek, mert jó, ha vannak, de ők hazamennek, mi meg itt maradunk. Elmész dolgozni olyan helyre, és neked kell minden nap hallgatnod, hogy „az a magyar!” Világi úr egyszer jól megmondta: nekünk, felvidéki magyaroknak egy fokkal jobbnak kell lennünk, mert ha valami hibát csinálsz, első az lesz, hogy: mert magyar vagy! Velem nem egyszer megtörtént munkában.
Szerdahelyen nem elég csak nyerni, jól is kell játszani! Biztosan emlékszel rá, mikor anno a Vítkovicétől kikaptunk 0:1-re, de meccs után az egész stadion állva tapsolt, mert volt 4 kapufánk meg 10 helyzetünk!?
Most van úgy, hogy nyerünk 3:0-ra és annak örülünk csak, hogy lett 3 pontunk. Ahogy a Schäfer is mondta: „itt minden játékosnak fel kell fognia, hogy a DAC-ban focizik, és miért focizik!” Menj el Spanyolországba a baszkokhoz, a Bilbaónak nem elég csak nyerni, ott fel is kell szántani a pályát, mert ők baszkok! Mindenkinek megmutatják, kik ők.
Ezt kéne megérteni a játékosainknak, mert a közeg már tudja, a közeg már érti. A közeg és a vezetőség között sem mindig megfelelő a kommunikáció. Itt van például az új címer, nekem tetszik, de egy ilyet nem úgy kell előadni, hogy meccs után bedobom a köztudatba. Kicsit hülyén sült el, fel kellett volna készíteni a szurkolókat, hogy nagyjából ez lesz, kb. így fog kinézni. Az itteni szurkolók keményfejűek, a DAC nemcsak foci, a DAC az életünk része is. Életstílus! Te DAC-szurkoló vagy otthon, DAC-szurkoló vagy a munkahelyeden, DAC-szurkoló vagy mindenhol!
És mi mindenhol ott vagyunk! Köszönöm a beszélgetést Árpi. Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…