Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Molnár Moncsi és Laci
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A Molnár házaspárt még a régi DAC-stadionban ismertem meg. Molnár László és Mónika állandó tagja volt a B-középnek, Lacival sok túrán is együtt szurkoltunk. Aztán a MOL Arénában az egykori társaság valahogy szétszéledt, már csak a büfénél találkoztunk a meccsek előtt, vagy ott sem. Esetleg néha a városban, vagy a vasútállomás környékén, amint éppen a Komárom felé közlekedő vonatra igyekeztek. Ezt a kissé hanyagolt barátságot szerettem volna felfrissíteni, azon szándékkal, hogy meghívom őket a riportsorozatba. Hogy mennyire jól tettem, erről most a kedves olvasók is megbizonyosodhatnak.
Nekem természetes, hogy minden meccsen együtt láttalak benneteket, ki volt annak idején közületek a DAC-osabb? Szóval, mindig is ilyen felállásban jártatok DAC-meccsekre, vagy a történet külön-külön kezdődött, aztán egy ponton találkozott?
Laci: Mindketten Nagykesziről származunk, Moncsi is, én is, egyikünk a falu elején lakott, másikunk a végében. Világéletemben a magyar lakta területeken mozogtam, miközben a DAC volt az a csapat, amelyik felkeltette az érdeklődésemet. Gyerekkorom óta magam is fociztam, illetve focizok mind a mai napig, ezáltal sok helyen megfordultam, járáson belül és azon kívül is.
Az első DAC-meccsre 1986-ban a jó kis öreg stadionba nyugodjék édesapám hozott el.
Az unokabátyám, aki két méter magas ember volt, maga elé állított: „gyere gyerek, mert másképp úgy sem látnál semmit a meccsből!” Aztán egy fickó elém állt, erre az unokabátyám megveregette a vállát, és rászólt: „Öcsi, nem veszed észre magad, a gyerek nem látja a meccset tőled?!” – menten elnézést kért és odébbállt.
Ahogy most, úgy régen is megvolt a saját bandánk, a felnőttek nem nagyon engedtek közénk senkit. Józsi nagybátyám, meg ahogy mondtam, elég nagydarab volt, ismerték, mint a rosszpénzt, nem nagyon volt pardon nála.
Ugyanúgy az apámat is maga elé fogta, mert hát ő is ilyen „magas” volt, mint én, aztán így tudtuk nézni a meccseket. Az első évek fantasztikusak voltak, azok a meccsek…! Aztán jött az inasiskola és már magam is eljártam, ha úgy adódott. A nagykeszi partiban inkább idősebbek voltak, apám, unokabátyám, a szomszédok, meg a keszi csapatból focisták. Eljött a meccs napja, útnak indultunk. Mikor hogy jött össze a banda, négyen-öten, aztán ahogy mondtam, magam is.
Nem volt ám olyan, hogy nagy derbi, minden meccsre jönni kellett. Természetes dolognak vettük, hogy vonatra ülünk és irány Szerdahely. Olyan, hogy csak a Slovanra, vagy a Nagyszombatra jöjjek el? – hülyeség!
Mondtam is egy ismerősömnek a múltkor: „Én Slovanra nem szerzek jegyet neked!” Azt kérdezte, miért? Mondom, mert pont a Slovanba nem látok fantáziát. Amikor eljön a Zsolna, velük sokkal jobb focit játszunk. A Slovannal, meg a Nagyszombattal csak egymást cukkoljuk a lelátón, mint anno Nagyszombatban, mikor kiállították a Hukot, meg a Kalmárt. Akkor lett bajnok a Spartak, az egy nagyon ronda meccs volt!
Abban az időben, 86-87-88 felé Csehszlovák kupát nyertünk, ami akkor volt, nem lehet összehasonlítani a mai meccsekkel. DAC–Sparta, DAC–Ostrava, atyaég! És a leg-leg, a DAC–Bayern, úgy álltunk a kerítés mellett, mint a heringek.
Szerintem sokkal több ember volt bent, mint amennyit bevallottak. A főtribün melletti álló részen álltunk, ott volt már csak hely, pedig elég időben érkeztünk. Azt mondja egy csávó: „Állj ide a kerítéshez, mert másképp nem fogsz látni semmit!” Hatalmas élmény volt látni a nagy neveket játszani a müncheni csapatban. Vagy az Intertotó kupákon a Young Boys, Malmö, Neastved, Norköpping, Uerdingen… csapatokat.
Alig vártam, hogy vége legyen a bajnokságnak és következzen az Intertotó kupa. A régi stadionban még nem készült el teljesen a keleti lelátó, legfent ültünk-álltunk, már csak ott volt hely. Nyár volt, sütött a nap, jól leégett a fejünk. De milyen meccsek voltak, ez volt a DAC aranycsapatának korszaka. A félig kész lelátón hátul még korlát sem volt, a gólnál vigyázni kellett, nehogy nagyobbat ugorjon az ember, aztán pottyanjon!
Most is vannak jó meccsek, meg jó hangulat, de azelőtt másképp nézett ki az egész. A játékosok meccs után kijöttek a kerítéshez, és szinte mindig a DAC győzött. Manapság is eljárunk mindenhova drukkolni, falura is a B csapatra, mikor még Várkonyon játszottak, vagy az ifikre.
Van egy szép emlékem a Misi bácsival [megj.: Weisz Mihály, a DAC egykori klubelnöke – B.R.], amit sosem fogok elfelejteni. Nem sok embernek adatott meg, talán DAC–Ostrava meccs volt, mentünk apuval jegyet venni a hotelba. Mire sorra kerültünk volna, azt mondja pult mögött a gyerek, hogy elfogyott a jegy. Ott állt a Misi bá, aput ismerte, druszája is volt. Azt mondja a Misi bá: „Mi van Misi, mit mondott a gyerek neked, hogy nincs jegy, mi az, hogy nincs jegy?” – odament a gyerekhez a pult mögé, és ráparancsolt: „Hozzál Miska bátyádnak, meg a fiának jegyet, intézkedjél gyorsan!” A gyerek hozta is a jegyeket, személyesen a Misi bá adta oda nekünk, a gyereknek a pult mögött meg odaszólt: „Legközelebb nem akarok olyat hallani, hogy a Misinek, meg a fiának nem jut jegy, értve vagyok!?”
Abban az időben a Misi bá valamit felépített itt. A játékosok papíron alkalmazottak voltak valahol, ahogy a komáromi hajógyárba is – ahol dolgoztam – bejártak egyszer egy hónapban ottani ökölvívók. Az egyik a mi partinkhoz tartozott, persze ahogy mondtam, csak papíron. Mikor mentünk a fizetésért, azt sem tudtam ki ő, a kollégák világosítottak fel, hogy a Gerejhanov. Aláírt, elvette a borítékot, aztán elment…
Egy ismerősöm mesélte, hogy abban az időben a dióspatonyi TSz is patronálta a DAC-ot. Meccs után jöttek a játékosok, el volt készítve nekik a sült malac, meg a különféle menük. Eldáridóztak picit, ettek, ittak, nem volt titok, mindenki tudta, hogy mennek ezek a dolgok. Misi bának nagy szava volt!
Elég hozzá annyi, hogy mikor Liba még Nyitrán játszott, nyugodjék Tóth Lacit egész meccsen gyúrta a földbe. Na, a Misi bá rámutatott, hogy neki kell ez a gyerek, mit ad Isten, a Liba következő héten már a DAC-ban focizott. A Bohemiansból meg a Mičinecet nézte ki magának, meg is szerezte, a „Báró” meg rugdalta a gólokat a DAC-ban. Misi bának megvolt a szimata a jó játékosokhoz, nem is lehetett őt egykönnyen visszautasítani. Mint Palo Diňa is, mehetett volna bárhova, de eljött Szerdahelyre, ahol sztár lett belőle. Sosem felejtem el, mekkora gólt rúgott a Spartának szabadrúgásból.
Fociztam, mind a mai napig focizok a nagykeszi öregfiúkban. Nálunk volt az első műfüves pálya az országban, a Dušan Galis lett a „keresztapja”. Volt egy projekt, olyan helyekre irányult, ahol fel kellett lendíteni a sportot. Sklut Tiborral együtt, Galis volt az értelmi szerzője a pályánknak. Kupákat rendeztek ott, járási ligát, jó minőségű talaja volt, de már eléggé tönkre van. A minap is éppen a 30 éves feljutásunk apropóján összejöttünk, fociztunk, meg lettünk vendégelve…
Szavaidból úgy gondolom, hogy a Moncsi veled kezdett el a DAC-ra járni. Legjobb lesz, ha átadjuk a szót neki.
Moncsi: Ismertem a DAC-ot azelőtt is, de csak olyan szinten, hogy Szerdahelyre jártam a keresztapámékhoz nyaralni. „Szever kettőn” lakott, szokta mondogatni, hogy otthon nem nagyon szívlelik, hogy meccsre jár. Egyik gyerekét sem tudta rászedni, hogy kimenjen vele, pedig nagy fanatikus volt.
Tőle hallottam először a DAC-ról, aztán a Lacitól, mikor összekerültünk. Keszin kijártam meccsekre, de nem voltam az a nagy focirajongó. Aztán mikor a Laci olyan korban volt, hogy itt is-ott is megsérült, azt mondtam, többet nem megyek ki. Kilenc évvel ezelőtt Dunaszerdahelyre költöztünk…
Laci: Munka végett jöttünk Szerdahelyre lakni, így minden helyben volt, a DAC is. Aztán hét év után kimentünk Dióspatonyba…
Moncsi: Laci Szerdahelyen dolgozott, lányunk ide járt iskolába, én meg Pozsonyban találtam munkát. A komáromi járásban akkor éppen nem volt semmi lehetőség elhelyezkedni. Egyszer aztán Laci azt mondja nekem: „Anya, nem jössz ki velem DAC-meccsre?” – mondom, dehogy megyek, végül mégis beadtam a derekam. Attól a perctől kezdve azt mondom, hogy nekem ez kell! A stadionban kikapcsolódok, tökéletesen jól érzem magam.
Munkában azt kérdezték tőlem, mit keres egy nő focin? Mondom, el kell jönni, át kell élni, aztán azt fogod mondani, hogy soha többet nem maradsz otthon a hétvégén!
Szerdahely környékén akármi is van, mindig találsz munkát. Kesziről bejárni nagyon megerőltető volt, hat kilométerre van az ekeli állomás, gyalogoltam, stoppoltam… A kisebbik lányunk, Nikoletta nem kedveli a focit, ha otthon meccset nézünk, be kell csukatkoznunk. A kutya is fél, ha kicsit felemeljük a hangunkat, meccs közben meg ki tud csendben maradni?! Két lányunk van, a nagyobbik, Patrícia szintén DAC-os volt, míg meg nem született a kisunokánk. Ötéves lesz, Patrícia még nagy hassal is eljárt velünk mindenfelé. A régi stadionban jobban tetszett neki.
Laci: Ugyanaz volt a taktika, mint a Moncsival. Nem kell eljönnöd velem, csak egyszer. Veszek jegyet, eszünk, iszunk, aztán ha nem jön be, mondd meg. El sem jött a hétvége, szólt ám, hogy: „Apu, akkor veszel jegyet?” – nem hittem a fülemnek.
Lebontották a régi stadiont, felépült az új, közben jött félév szenci „száműzetés”. A régi stadionban ott álltatok nem messze tőlem, az újban bevallom, nem tudom merre vagytok?
Laci: Jöttek a meccsek egymás után, aztán bejelentették, hogy új stadion lesz. Sok embernek egyezik a véleménye, miszerint a régi stadionból nem jött át ugyanaz a hangulat. A régi stadionban egyben volt a kemény mag, de nem is ez a lényeg, hanem hogy ugyanez a társaság eljárt kinti meccsekre is. Volt egy emlékezetes túra, persze rengeteg volt, de az a rózsahegyi kedves emlék számomra. Aztán egy kupameccs Mocsonokon, mikor vége lett a mérkőzésnek, nemcsak a mieink jöttek ki elénk megköszönni a szurkolást, hanem a mocsonokiak is vagy tíz percet ott tapsoltak előttünk.
Nyertünk mi már Pozsonyban, Nagyszombatban, de ez a mocsonoki on tour volt a legkedvesebb. Úgy, mint egyszer otthon az egyik diákmeccsen, mikor a gyerekek a Szaban Tibi edzővel odajöttek hozzánk. Mutatták, hogy maradjunk csendben, majd elkezdték énekelni az Édesanyám, kedvesanyám c. rigmust. Nagyon szép volt… A szenci korszak katasztrofálisra sikeredett, talán egy döntetlenünk volt, a többi meccset elvesztettük. Zsolnától csúnyán kikaptunk.
Aztán a Trencsén ellen megnyitották az új Arénát, de már nem mentünk a B-középbe, hanem a C szektorba. Aztán az AP-ba, legutóbb a D-be jártunk. Ez a covidos történet valahogy nem vált be, másfél év alatt talán két meccsen voltunk csak, nem lehetett menni.
Tavaly mondtam a partinknak, hogy nem veszem ki már az új bérletet, mert nem látok kiutat. Ők kiváltották, mégsem voltak meccsen, és mennyi pénzt kaptak vissza? A felét csak! Sokan írják, hogy a DAC javára adtam, mondom jó, ember, én keményen megdolgoztam a pénzemért! Adjál, ha gondold, én attól még nem érzem magam kevésbé DAC-szurkolónak.
Azelőtt nem volt kedvenc játékosom, nekem a csapat a kedvencem, úgy ahogy van. Most, ha megkérdezed, talán a Schäfer, korábban meg a Šatka. Az mindig odarakta magát, az utolsó meccsén, Krakkóban is megszakadt a pályán.
Van két sztorim, amit senki sem vehet el tőlem. Másodéves inas voltam, az egyik meccs után benéztem a városba, a Tejbárba, ott meg ment a zsugaparti egy halom pénzért. Ismertem azt a játékot. Az egyik nagydarab srác észrevette, hogy figyelem őket, megfogta a gallérom és kivitt az utcára. Megkérdezte, hogy tudom-e miért? Persze hogy tudtam, ki szereti, ha lesik a kártyák állását.
A másik sztorim is a kártyával kapcsolatos. Általában vonattal jártunk meccsre, aztán bementünk az apuval az első utunkba eső helyre, a borozóba. Apu szokásához híven sört és féldecit kért, ham and eggs-et ettünk, az volt a meccs menünk. Nézek be a sarokba, ott meg kártyáztak. Mondom a Joskónak, te, az nem az egyik DAC-játékos ott? Ott ült, itta a borocskát, nevet ne írjunk, csak annyit, hogy kettes volt a mezén. Beköszöntem neki, mondom:
„Te ma nem játszol?” „Miért, hány óra van?” – kérdezett vissza. „Lemegy a játszma, aztán megyek, mivel vagytok, elvisztek?” De mi ugye vonattal jöttünk, láss csodát, mire kiértünk a stadionba, már a pályán melegített. De nagy tag volt, nemrég találkoztam vele, alig ismertem rá.
Moncsi: Nekem a krakkói túra volt felejthetetlen, kinti meccsekre amúgy nem nagyon járok. Mindig mondta a Laci, hogy kint megy a pia, én meg nem csípem a részeg embereket. Pozsonyban voltam, Slovan–DAC meccsen, még a Disznólegelőn.
Laci: Akikkel Krakkóba utaztunk, mindet ismertük személyesen. Jobb lett volna picit hamarabb menni, látni valamit a városból is, de így jött össze. Többnyire a Bíró Attilával járok, Rózsahegy felé bementünk Dóvalon a restibe. Mindenki juhtúrós galuskát kért, én sült kolbászt, hogy kibírjam a meccs végét, meg a hazafelé utat „futás nélkül”. Rengeteg helyen voltunk, kimondottan nyugis, normális társasággal.
Sopronban is például egy barátságos meccsen. A találkozó előtt lementünk a pályára sétálni. A Bíró Attila minden évben elsüti poénnak, hogy a pálya talaját voltunk ellenőrizni. Mondjuk elég silány volt fű, a büfék meg csukva voltak, „ki is száradtam”. A Zsüli, Gyedó, Mexi, Zé, Puha Zoli, Stano jött akkor velünk. Olykor lecsúszik egy-két sör, de ez a maximum. Ezek a túrák igazából erről is szólnak.
A magyar válogatottra is elmentünk Nagyszombatba, a hazai szektorba. Kicsit brutál volt, mentek a provokálások oda-vissza.
Tőlünk kivittek egy srácot, a szerdahelyi rendezők tartották a frontot.
Kaptam egy csomó sört a nyakamba, mondtam is a havernak, hogy nekem ez nem hiányzik, nem ezért járok meccsre, hogy balhézzak. Megvédem magam, ha kell, de a konfliktusokat inkább kerülöm. Szurkolni járok, meg hogy jól érezzük magunk!