Nemrég felkaptam a fejem annak hallatán, hogy az egyik ismerősöm mosogatógépben főzte be az uborkát. Visszakérdeztem, jól hallottam-e? Nos, mit mondjak, a jó pap is holtig tanul. Persze, ez csak egy mondás, igazából én nem is vagyok pap, arra viszont határozottan emlékszem, hogy gyerekkoromban egyetlen befőzési módszert ismertünk az uborkára: a nagy edényes módszert. Az edény alján egy lyukacsos tárcsa – betét – szolgált arra, hogy az üvegek ne találkozzanak közvetlenül a „tűzzel”. Ha ez hiányzott megtette az újságpapír is, aztán felpakolva az egészet a gáztűzhelyre kezdődhetett a folyamat.
Gondolom sok háziasszony felkapja a fejét, hogy ezzel semmi újat nem mondtam, mi a panelban így csináltuk, talán önök is. Fent a nyolcadik emeleten, ahol nyáron amúgy is döglesztő meleg szokott lenni, még raktunk egy lapáttal a hőségre. Bezzeg faluhelyen az udvaron is megoldható volt a dolog, na de minden ember azzal „főz”, amilye van. Nekünk speciel az a nagy zománcmentes, horganyzott alumínium edény, pont olyan, amibe a textilpelenkákat is kifőztük annak idején.
Pszt, nem pont olyan, hanem ugyanaz, de persze előtte rendesen kimostuk! Sőt, olyankor is jó hasznát vettük, amikor a szolgáltató pár napra technikai okokból elzárta a meleg csapot, abban melegítettünk vizet a fürdéshez.
Az uborka megtermett a kertben, piacon venni nem lett volna túl gazdaságos. A befőzés idejét, vagyis, hogy mikor mit raktunk el, a gyümölcs vagy a zöldség érésének ideje határozta meg.
A cseresznyét májusban, júniusban, az uborkát augusztusban, szeptemberben. És persze a barackot, almát, körtét, paprikát, paradicsomot stb. is a maga idejében.
Ruszli, darált paprika, almapaprika, „olajos paprika”, összeszalad a nyál is a számban. Pontosan nyolc darab, 7 decis befőttesüveg fért az edényünkbe, hogy általuk eltegyünk egy pici nyarat a téli hónapokra. Valahogy sosem egyezett a „kereslet a kínálattal”, illetve mindig kevesebb üvegünk volt, mint amennyi kellett. A fedőkről inkább nem is beszélek, csavaros, meg „patentos” manapság nem is olyan olcsó mulatság. Egy euróért láttam legutóbb darabját, igaz, színes motívum díszítette. Azért a szépérzékem még a régi…
A fedőket kiválogatni külön „sportágnak” számított, kidobni pedig csak a legritkább esetben szabadott.
Szintúgy az üvegeket, ha bármi otthon kiürült – mustár vagy majonéz – az üveg ment befőzésre. Olykor a 2-3 decisek még gazdaságosabbnak is bizonyultak, mivel azok egy étkezés alatt elfogytak. Nem kellett kergetni napokkal később a felkezdett cseresznyebefőtt felszínén a „pimpőt”.
Ugye tudják, mit neveznek mifelénk pimpőnek? Hát a penészt, ami egy természetes folyamat során alakul ki, így azon kívül, hogy undorító, nem a világvége. Kis mennyiségben egyszerűen lemertük a tetejéről, oszt’ kezitcsókolom.
Ha az előkészületek megtörténtek, már csak azt kell eldöntenünk, melyik tartósítási módszert fogjuk alkalmazni.
Az uborkára és egyéb zöldségekre tartósítószert „kotyvasztottunk”, igen, az volt az ecetes, „dekós” lé, így ismeri mindenki. Isten látja lelkemet, mindig megkóstoltam, kicsit fanyar, szokatlan, de semmivel sem összehasonlítható íze és illata volt.
Habár pontosan azt az illatot anno a Slovlik környékén is lehetett érezni szinte egész évben. Az üvegeket lefedve irány a nagy edény, amibe a vizet felforraltuk. A melegítés során megnőtt az üvegek tartalmának térfogata. Amikor az üvegek kihűlnek, tartalmuk térfogata ismét lecsökken, vákuumot képezve az üveg belsejében. Ennek következtében a fedő rászorul az üvegre, légmentesen lezárva azt. Na jó, ezt a technológiát utánozza ismerősöm mosogatógépe is, szóval helyben vagyok.
Ott voltak még a gyümölcsök, melyekhez cukros oldatot főztünk, emlékszem, mindig raktunk bele szegfűszeget.
Naná, hogy ezt is megkóstoltam, nem is rázkódtam meg az édes sziruptól úgy, mint a „dekós” létől. Gyakorlatilag ugyanaz a folyamat zajlott le, mint az uborka esetében, aztán az asztal alá készített lópokrócba csavartuk az üvegeket, ezt hívtuk száraz dunsztnak.
Végső soron a legjobb, ha az edényben hűltek ki az üvegek, de mint már mondtam, egyszerre csak nyolc üveg fért bele, és csak az amatőrök dolgoztak ilyen kis mennyiséggel. Csupán akkor nem főztük ki az üvegeket, ha magát az üveg tartalmát főztük meg. A végén itt is előkerült a lópokróc, majd jó éjszakát kívántunk egymásnak. Reggel aztán leellenőriztük az üvegek fedelét, amelyik nem zárt le rendesen, azt kellett először elfogyasztani.
Emlékszem, kellett még zselírozó cukor, bár a sima cukrot is fel lehetett „turbózni” a gyümölcs befőttekhez, ritkábban ugyan, de lekvárt is raktunk el télire.
Nagyon rég volt már, hogy bármit is befőztem, ez is inkább amolyan gyerekkori emlék, mint a többi. Már kirepülve a családi fészekből néha megfitogtattam ugyan a befőző tudományomat, aztán amire szükségem volt, megvettem készen a boltban. Ez is olyan történet, ami úgy kezdődik, hogy a mai rohanó világunkban… A hazai, az hazai, nincs párja széles e világon! Egy jó kis hazai ruszlival, csalamádéval, vagy barackbefőttel mind a mai napig megvesztegethető vagyok. Persze minden év ezen szakaszában eljátszadozom a gondolattal, hogy de jó lenne odahaza is elrakni valamit! Végül csak magát a gondolatot szoktam „befőzni”. Ilyenkor újra érzem a számban a „dekós” lé, meg az édeskés, szegfűszeges szirupos lötty ízét…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
