Az interjú megjelent a Klikk Out 2021/09. számában. Fotó: Pixabay.com
El tudod-e képzelni, hogy egy hétre autó nélkül maradj? És egy évre? Vagy akár tizenöt évre? Nos, biztosan akad jópár család, amelynek tagjai egy egész életet leélnek úgy, hogy az autózás kényelmét mellőzniük kell. A jelenleg Észak-Írországban élő Erikát a Facebookon ismertem meg. Anyukás dolgaink hoztak minket össze, de kitértünk például arra is, hogy saját döntésük alapján, maholnap tizenöt éve élnek autó nélkül, először kettesben, mostanra két kicsi gyerekkel gyarapodva. Így beszélgetésünk apropója a szeptember 22-i európai autómentes világnap volt.
Számon tartod, hogy a naptárban létezik egy ilyen nap is?
Nem igazán. Az utóbbi időben figyeltem fel rá. Valahogy nekünk ez már fel sem tűnik, olyan régóta élünk saját autó nélkül, hogy már természetessé vált. Mondhatnám, hogy nekünk minden nap egy ilyen világnap.
Nehezen elképzelhető, hogyan lehet autó nélkül két gyerekkel élni, mesélsz arról, hogyan hoztátok meg tizenöt éve ezt a döntést?
Már az elején szeretném leszögezni, a döntésünknek nem anyagi háttere volt. Ne legyenek romantikus illúzióink, a világon rengeteg ember él mindenféle közlekedési eszköz nélkül, mert nem engedheti meg magának.
A mi elhatározásunkat egyrészt a praktikusság, másrészt a tudatosság vezérelte. Bár nagyon szépen hangzana, hogy a környezetkímélő életmódunk miatt nincs autónk, de ez nem teljesen igaz.
Tizenöt évvel ezelőtt mindketten Madridban laktunk. Én egy dél-szlovákiai kis faluból származom. Férjem, Nolen pedig londoni születésű. Hátizsákomban a hamuba sült pogácsával elindultam szerencsét próbálni, és férjet találtam. A spanyol közlekedés meglehetősen kaotikus, nem beszélve a parkolásról. Egy ilyen világvárosban az autó csak nyűg.
A tömegközlekedés jól járható, a taxik hemzsegnek az utakon, de biciklivel is könnyen megközelíthető minden. Így tehát logikus döntésnek tűnt, hogy Nolen eladja az akkor 7 éves autóját, mert volt rá példa, hogy hónapokig csak állt a parkolóban.
Madrid után egy rövid ideig Franciaországban éltünk, nagyon közel a svájci határhoz. Itt felmerült, hogy kellene egy autó, ami megkönnyítené az életünket, de annyira belejöttünk már az autómentes életbe, hogy én amolyan kihívásnak vettem a dolgot. Megszületett az első lányunk, s talán itt éreztem először, hogy egy pici babával talán praktikusabb lenne, ha egy saját autóval tudnánk pl. orvoshoz menni vagy később oviba. De a tömegközlekedés itt is nagyszerűen működött. Azt gondolom, hogy ez egy fontos szempont, ha az ember erre adja a fejét. Érdemes időben feltérképezni, milyen az adott helyen a tömegközlekedés, milyen állapotban vannak a bicikliutak, lehetséges-e babakocsival könnyedén manőverezni, milyen a járdák minősége, stb. Azóta éltünk Csehországban is, és jelenleg Észak-Írországban vertük le a sátrunkat. Semmi komolyabb erőfeszítésünkbe nem kerül a közlekedés itt sem.
Tudatosabban tervezünk, pontosabban átlátjuk, hova mennyi idő eljutni, ott mennyit maradhatunk, mikor érkezünk, ez adja meg az életünk keretét.
Mikor hiányzott leginkább egy saját autó?
Erről az jut az eszembe, hogy az egyik nagymamám minden hazalátogatásomkor bánatosan elmondja, hogy anyagilag kisegít minket, csak szóljunk, ha mégis vennénk egy autót. Pedig erről szó nincs.
Idehaza nem ritka, hogy egy négytagú családnak kettő autója is van. Aztán sopánkodunk, hogy nincs elég parkoló, hogy sokat állunk a dugóban, vagy hogy a betonrengetegben nyáron akár 42 fok is lehet. Míg kezdetben ez egy logikus döntés, mára egy tudatos életforma részévé vált. Igyekszünk ugyanis minden téren minimalizálni az ökológiai lábnyomunkat. Húsmentes napokat tartunk, komposztálunk, nem vásárolunk felesleges dolgokat, csomagolásmentes boltokba járunk, közösségi kertben termelünk ezt-azt. De visszatérve a kérdésedre, a költözések, alkalmával általában béreltünk autót vagy költöztető céggel oldottuk meg. Kirándulásokon is szoktunk bérelni autót az adott helyen, de erre az elmúlt években nem volt példa a járvány miatt.
Én még szülni is taxival mentem.
Volt egy rövidebb életszakaszunk, amikor a férjemnek kétszer egymás után műtötték a térdét, talán akkor hiányzott, de a gyülekezet, ahova akkor jártunk, fenntartott egy nagyobb családi autót, ezt kaptuk kölcsön pár hétre.
Néha érdemes lenne megállni egy pillanatra, és feltenni a kérdést, valóban szüksége van-e egy négytagú családnak kettő-három autóra, s a boldog életnek fokmérője-e, hogy kinek mennyi és milyen autója van.
