Szeptember végén „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”, és a koraőszi napsütés gyakorta kicsalja az embereket a szabadba. Emlékszem, gyerekkoromban ilyentájt még javában sirattuk a szünidei jódolgunkat a Grundon, persze szigorúan a házi feladat elvégzése után. Akkor még létezett a „fogalom” – Grund -, napjainkban alig találkozunk önfeledten focizgató gyerekhaddal a lakótelepeken. Épp csak apróbb emberpalánták, szüleik kíséretében keresik a lehetőségeket. Van, aki gyalogszerrel, mások babakocsival, esetleg rollerral hasítnak bele a társasházak között megbúvó, szerény játszóterek levélszőnyegébe.
Nyilván korunk technikai vívmányai csábították el a lurkókat azon szenvedélyüktől, hogy sötétedésig kergessék a bőrt. Ámbár alig maradt talpalatnyi hely, ami hasonlíthat a focipályára, kivéve az iskolaudvarokon, meg persze a stadion mögött. A gyerekzsivaly hozzá tartozott a mindennapokhoz, ma már akinek felnőtt a gyereke, a zajongástól irritálva érzi magát. Teljesen másként és mást látok magam előtt, mióta megszülettek az ikreink, és két évtized után ismét gyakorló szülő lettem. Nem is várom el senkitől, hogy megértse, kivéve persze a hasonsszőrű szülő-kollégáimtól, akiknek viszont egyáltalán nem kell ecsetelnem a helyzetet.
Nagy kincs, ha bekerített játszótér közelében lakhat a kisgyermekes szülő. Nem kell, hogy rögtön „rakétakilövő állomás” legyen, megteszi egy hinta is, amibe aggodalom nélkül beleültethetem a gyermekem.
Némi mászóka, libikóka, meg persze homokozó, mikor már olyan korú a csemete, hogy első gondolatra ne belekóstoljon a homokba, hanem várat építsen belőle.
Azt sem értem, ki az a tanult „szakember”, aki aprókővel szóratja fel a hinták ágyásait. Sok a „bajom” tudom, az én dolgom az is, hogy odafigyeljek a csemetémre, ne legyen az aprókavicsból uzsonna. Sétálva a városban már rég felmértük a terepet mindenhol, a kicsik szinte pavlovi reflexszel viszonyulnak az ismert helyekhez. Különösen Emese lányom az, akit minden érdekel. Egy szobor előtt sem mehetünk el úgy, hogy ne meséljek neki valamit a történetéről.
Ha ilyenkor nem állok meg pár percre, azonnal kifejezi nemtetszését a maga módján.
Ez a „pavlovi reflex” működött a Nyugati lakótelepen lévő játszóparknál is, augusztus elején viszont nagy csalódás érte az ikreket. Az iskola udvarán lévő hintákat, mászókákat elbontották, mivel arra a helyre a létesítmény geotermikus fűtési rendszerét telepítenék a közeljövőben.
Népszerű hely volt a kisgyermekes szülők körében, az egyetlen valamire való játszótér a lakótelepen. De csak volt. Persze a műfüves pályán is jó buli futkározni, de csak négy óra után, hiszen tanítási idő alatt az udvar nem használható sportolási célokra.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! (József Attila – Levegőt!, részlet)
Gyakran rácsodálkozunk, hogy a mai gyerekek mások, mint mi voltunk anno, másképp szocializálódnak, talán korábban függetlenednek. Vagyis azt hiszik, a szülők pedig rájuk hagyják. Régen az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy szüleinknek szem előtt legyünk, és erre kiváló terep volt a blokkunk mögötti Grund. A közbiztonság és az autóforgalom is megváltozott azóta, ugye nem kell mondanom, melyik irányba. Minden pénz kérdése, csak remélni tudom, hogy mihamarabb visszakapjuk a lakótelepi játszóteret, hisz’ ígéret van rá. Eleve nem értem, mire gondoltak az illetékesek, amikor képesek voltak elvenni több száz gyermek játékát a nyár kellős közepén?
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
