FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Riportsorozatunkban javarészt olyan a szurkolókkal találkozunk, akik nem tartoznak a szigorúan vett kemény maghoz, mégis követik a DAC-ot mindenhova. Lukács Petinek akadt olyan idénye, amikor az összes túrát kipipálhatta. A nagymihályi meccset is oda-vissza kétszer, ami valljuk be őszintén, csak kevesünknek sikerült, sőt nekem még cápóként sem volt 100%-os a bakancslistám. Peti nyugis családapaként mindig hallatja a hangját a lelátón, a focihoz való kötődése ugyanakkor igazolt labdarúgóként is megmutatkozott. Beszélgetésünk első perceiben tudtam, ismét tartalmas anyagot lesz szerencsém összerakni, a tisztelt olvasóközönség pedig elismerő szavakkal illetheti Peti szenvedélyét.
Szervusz, Peti. Egyidősek vagyunk, tehát hajszál pontosan tudom követni az egyes korszakaidat. Márcsak az a kérdés, melyik esztendőben lépünk be a DAC világába?
Dióspatonyból származom, 1998-ig ott is éltem. A DAC-cal ’86-ban, 10 évesen találkoztam először, ha jól emlékszem a Nyitrával játszottunk, és Pavlík góljával 1:0-ra nyertünk. Ez az első emlékem, a sógorommal voltam kint, aki akkor még csak a nővéremmel járt. Magam is fociztam odahaza, sőt amikor a DAC B Dióspatonyban játszotta a meccseit, a szerdahelyi tartalékcsapatban is szerepeltem. Nyugodjék Brányik Sanyi bácsi volt az edzőm, neki köszönhetem, hogy egyáltalán tudok járni. Volt egy csúnya sérülésem, ő hordott Pozsonyba orvoshoz.
Dióspatony egyébként sok játékost adott már a DAC-nak az idők során, hogy csak Németh Krisztiánt említsem, akinek az édesapja – Ödi bácsi – volt a tornatanárom.
Abban az időben nagyon jó ificsapatunk volt, olyan nevekkel, mint a DAC „füves” embere, Máhr Tomi, aztán Juhos Roli, Szabó Peti, nyugodjék Lukács Marián, vagy a két kapus: Füle Lajos és Gróf Norbi.
Csak kevés falubeli került fel az ifiből a DAC B-be, nekem egy meccsen sikerült pályára lépnem, Komáromban. A Cséfai Tibi volt a kapusunk, ő volt ugye a Šanta Peti cseréje az A csapatban.
Sok DAC-szurkoló számára fontos eseménynek számított a Bayern elleni meccs, sajnos azt csak a tévébe néztem. Egy tizenéves srác nem mozoghatott egyedül annak idején. Majd amikor elkerültem középsuliba a szerdahelyi SPTŠ-be, közgazdaság szakra, egész más lett minden. Nagyban fociztunk az ifiben, ami azt hozta, hogy folyton a DAC közelében voltunk. Néha együtt is edzettünk, felkészülési meccseken is összetalálkoztunk a nagyokkal. Ennyi idős fejjel úgy gondolom, másként is alakulhatott volna a karrierem, de már akkor sem volt egyszerű környékbeliként a DAC nagycsapatába kerülni.
Van már akadémiánk, viszont ez most sincs másképp. Nem vagyok ugyanakkor pesszimista, bizonyára jönnie kellett volna már 2014-től pár tehetségnek, de az akadémiai nevelésnek sok idő kell, hogy kiforrja magát. Voltak nagyon jó ifi edzőink, akik elmentek, Braňo Fodrek pl., ilyeneket aztán nem egyszerű pótolni. Egy korábbi jó DAC-játékos nem biztos, hogy megfelelően tud foglalkozni a fiatalokkal is.
A legnagyobb hiba, hogy a DAC-nak jelenleg nincs B csapata, ahova be lehetne építeni a frissen kiöregedett U19-eseket, feltöltve azokkal a játékosokkal, akik kevesebb lehetőséget kapnak a nagycsapatban. A Somorja, az csak Somorja, egy farmcsapat ezt nem tudja pótolni.
Az ifjúsági és a felnőtt szint között nagyok a különbségek, mind erőnlétileg, mind fejben. Szerénység és alázat nélkül nehéz továbblépni. Biztosan vannak hibák is, a klubnak az ifjúság tekintetében furcsa a filozófiája. Bari Krisztiánról sokat cikkeztek mostanában, akik nagy mellel jöttek, azok nagy mellel is távoztak, de egy ilyen szintű tehetséget azért illene megtartani. A szív is sokat számít, nálam a szív még mindig Jano Kapkót jelenti, aki ment és darált. Egyre nehezebb hozzá hasonló játékost találni, a vége pedig az, hogy a környező falvak, városok egyesületei tele vannak egykori DAC-neveltekkel. Olyan is megesett, hogy valaki nagy magyarnak tartotta magát, aztán meg a Slovanban kötött ki. Nekem ez például sosem fért volna bele a habitusomba! A támadó stílust kedvelem, amihez valamikor egy Rossi kell, máskor meg a Hyballa „agyament” taktikája.
Menjünk vissza a lelátóra, bizony elég gyakran találkoztunk túrákon, vagyis inkább azt mondanám, javarészt az on tour-okon futottam össze veled.
Szívügyem a DAC, egy kedvenc csapatom van. Nincsen Barca vagy Manchester, nekem minden hétvége ünnep, ha DAC-meccsre mehetek! Még az Antal-korszakban volt először bérletem, addig jeggyel jártam, vagy éppen jegy nélkül. Adtunk egy kis aprót a megfelelő embernek és besurrantunk hátul a fabarakkok felől. Kb. a ‘92/93-as idénytől kezdtem stabilan járni, haverokkal, rokonokkal. Ebből az időszakból a legemlékezetesebb számomra a Sparta vendégszereplése Dunaszerdahelyen, már 3:0-ra vezetett a DAC, a B-közép szélén mozogtunk. De nem is emiatt maradt meg bennem, inkább mert ekkor találkoztam életemben először testközelből idegen szurkolóval.
Indultunk haza az unokatestvéremmel, pechünkre pont arra a vonatra szálltunk fel, amivel a spartások is utaztak. Felszálltunk az üres szerelvénybe, DAC-zászlóval a nyakamban egyszercsak ellepték a vagonunkat a prágai fanatikusok. Tök részegek voltak, rendőr meg csak kettő akadt mutatóban. Odajöttek, karolgattak, szerintem mérlegelték, hogy csak fiatalok vagyunk, ezért nem bántottak, vagy mert 3:3 lett végül a meccs. Egy valamire való ultrának helyén van az esze, igyon bármennyit, nem fog egyszerű fiatalokra támadni. Talán ez mentett meg minket is. Másnap olvastuk a sajtóban, hogy Úszornál már rohamrendőröket kellett kivezényelni, mert szétkapták a vonatot.
Ami az idegenbeli túrákat illeti, még a Világi-korszak előtt is belefért egy-kettő, de igazából 2014 után vált rendszeressé. Családi túrákat szervezünk a feleségemmel Katival, melyek amolyan kirándulásnak is felfoghatóak. Péter a nagyobbik fiunk, és az ikreink Máté, valamint Ákos is utazott már velünk, közülük Máté az, aki jobban szereti a focit.
Volt olyan szezon, amikor minden egyes on tour-on ott voltam, még Nagymihályban is. Mindenhova autóval megyünk, általában én vezetek, de keletre speciel partybusszal utaztunk. Állandó társam a túrákon jóbarátom „Mecse”, vagyis Méry Laci.
A legelső nagy meccs az új érában odahaza, 2014-ben a Nyitra elleni 1:1 volt, akkor énekeltük először a Nélküledet. Akadnak persze kevésbé vidám emlékeim is, pár évvel előtte a zsolnaiak elleni meccs ilyen. Ők a bajnoki címet ünnepelték nálunk, míg mi éppen kiestünk a ligából. Ültem lehajtott fejjel a régi főtribünön és arra gondoltam, vajon mikor lesz Szerdahelyen ismét 1. liga? Hálistennek rá egy esztendejére… Akkor jó, ha 1500 néző volt a stadionban, abból 3-400 zsolnai. Amikor előhozzák a divatszurkoló kifejezést – bár nem veszem magamra – biztosan van, akinek rosszul esik. Talán pont ott volt azon a meccsen az 1500 ember között anno, és aki megbélyegezte, még azt sem tudta, merre van a DAC-stadion.
Fájó pont, hogy csak akkor vagyunk sokan, ha megy a csapatnak, amikor pedig igazán megy a csapatnak, verekedni kell a jegyekért. A kintre utazók stabil társaság, emlékezhetsz te is, hogy szinte mindenhol ugyanazokkal az arcokkal találkoztunk.
Most a covid nagyon betett a szurkolóknak, Rózsahegyen jó, ha 120-an voltunk, ez édeskevés.
Azelőtt mindig úgy mentünk oda, hogy megállunk Dóvalon enni, aztán megnézünk egy meccset, és meglátjuk, mi lesz. Mióta volt az a 4:0-ás győzelmünk, amivel kijutottunk Európába, más lett a helyzet.
Nincs rendes vezérszurkolónk sem, bár nem minden a B-közép. Én mindig szurkolok, mégha korábban sem értettem mindenben egyet velük. Nem tetszik, ha úgy kezdünk szidni, provokálni, hogy az ellenfél szurkolói nem adtak rá okot. Ha bennünket ér provokáció, nem szabadna rögtön felülni rá, hidd el, ha például ilyenkor megtapsolnánk őket, nem tudnának mit kezdeni velünk. Persze a magyarságunk mellett minden esetben ki kell állni! Másik dolog, hogy nem azt kéne figyelni, ki szurkol és ki nem. Aki szurkolni akar, az álljon középre, a többiek meg oldalra, ilyen egyszerű.
Osztom ezt a szemléletet, sajnos azt kell mondjam, olykor már-már bátorság kell, hogy DAC-szurkolóként így gondolkozzon az ember.
Lehet, hogy ebből a szempontból furák a nézeteim, de azt tartom, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget. Miaván például minden meccs előtt eljátszották a szlovák himnuszt, abba felesleges belekötnünk. Ők arra büszkék, mi kezünkkel a szívünk alatt énekeljük a magyart. Szurkoljunk a saját csapatunknak, nem kell az ellenféllel törődni. Van persze egy határ, amin ha átlépnek, én sem engedek. Sok szlovák ismerősöm van, jópáran voltak velem már DAC-meccsen. Felállnak a Nélkülednél, meg a Himnusznál, megadják a tiszteletet, és ugyanúgy elítélik, ha ok nélkül szidják a magyarokat.
Vannak köztünk is hülyék néha. Az egyik szenicei túrára pozsonyi jelzésű kocsival mentünk. Megálltam kofolára, mire kijöttem, már tele volt matricázva az autóm, és éppen az oldalát kezdték volna karcolni. Odaléptem, azt kérdi a tag: „te vagy vele?” Mondom neki, nem mindegy, hogy ki van vele, bántott téged az az autó? Az a pozsonyi is lehet ugyanúgy magyar, ahogy te!
Aztán csodálkozunk, hogy nem merünk DS rendszámmal Pozsonyban mutatkozni?! A régi DAC-ban is voltak szlovákok, csehek, és mivel kötődtek a városhoz, itt maradtak a környéken. Ha egyszer összeraknánk egy szerdahelyi álomcsapatot, lennének benne nagy nevek. De például belekerülhetne egy Ilami Halimi, aki nem volt sztár, mégis baromira hasznos tagja volt a csapatnak, akár a Straka Gabi. Csodálkozok, hogy nem keresünk játékosokat a Fortuna Ligából, pedig volnának. A Regáli, vagy a Takáč Rózsahegyről például simán beférne a DAC-ba, megvan a tudásuk és a gyorsaságuk.
Ha 2014-ben azt mondta volna nekem valaki, hogy pár éven belül új stadionunk lesz és európai kupákat fogunk játszani, el nem hittem volna neki. Lehet bántani a Világit, de rajta kívül ezt senki más nem tudta volna megcsinálni.
Szeretnék bajnoki címnek örülni, még mielőtt nyugdíjba megyek. Tavaly elmulasztottuk a lehetőséget, a Slovan akkor verhető volt, a politikai háttér is kedvező volt, valamint a bírók sem úgy ténykedtek, ahogy mostanában ismét ténykednek.
Abba is belementem volna, ha zárt kapus meccsen dől el a bajnoki cím a javunkra, aztán majd az utcán együtt megünnepeltük volna. Persze az az igazi, ha 12 ezer ember tombol a lelátón, bízok benne, hogy eljön még a mi időnk. Nem lesz könnyű, mert nekünk 30%-kal mindig jobbnak kell lennünk, azt a 30%-ot mindig leverik rajtunk, mert magyarok vagyunk! Lásd akár a Slovan ellen a vitatható VAR-ítéletek…
Nos barátom, van még pár évünk a nyugdíjig, addig még minden lehetséges. Köszönöm a beszélgetést, hajrá DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
