Legtöbbünk édes nosztalgiával emlékszik vissza gyermekkorára, de melyek azok a legemlékezetesebb események, amiket a mai napig szívünkben hordozunk? Egy meghitt családi karácsony kis ajándékokkal, nagy nevetésekkel, közös kerti munka a mamáéknál, később a sulikezdés utáni stressz feloldása anyával és apával, vagy éppen egy közös kirándulás valami vadregényes helyen, amire már pontosan nem is emlékszünk.
Amik viszont mindenképp megmaradnak, azok a hangulatok, benyomások, apró gesztusok, jellegzetes illatok, amiket talán a mai napig is képesek vagyunk felidézni.
Mai két válaszadónkat arra kértünk, meséljék el nekünk a legemlékezetesebb három dolgot gyermekkorukból, amelyek még most is mosolyt csalnak az arcukra.
URBANČOK LARISA
(Lélek-Tudat koordinátor)
Az első, ami beugrott, amikor nem egész 3 évesen ülök a konyhai fotelünkben és megjelenik anyukám az újszülött öcsémmel a kezében. Pólyában volt, akkor jöttek meg a szülészetről. Elemi boldogság töltött el, ami a mai napig mindig elönt, amikor találkozom az öcsémmel.
A második ennél prózaibb. Az oviban a szardíniás kenő (pomazánka) illata ugrott be, amit Kulcsostibi osztálytársammal nagy erőkkel toltunk uzsonnára.
A harmadik emlék egy érzés, amit akkor éreztem, amikor a csemadokos előadások után, az előadók a mi nappalinkban fejezték be a napjukat. Ültem a földön, a bordó bársony kanapénk mellett, és szívtam magamba azt az intellektuális közeget, amit apám hozott be az életembe együtt azokkal az emberekkel, akikről addig csak az újságok hasábjain olvastam.
SZABÓ ILDIKÓ
(informatikus)
A vén diófa
Az ősz beköszöntével, amikor kora reggel kilépsz az ajtón és megcsípi az arcodat a reggeli dér…, az őszi friss levegő, amikor a napocska átvilágítja a sárgára festett faleveleket és a tökéletesre szőtt ökörnyálat… Rögtön eszembe jut egy nagyon kedves tanyasi emlékem a nagyszüleimnél. Nekem igazi gyermekkorom volt, tele kalanddal. Unokatestvéremmel, Tündével, mindig segédkeztünk az állatoknál. Ha kellett, rendbe raktuk a veteményest, de mint igazi kalandvágyók, alig vártuk, hogy megmásszuk a fákat és az óltetőket egyaránt. Sokszor játszottunk „akciósat“. A kedvencünk egy öreg diófa volt, ami a garázstető fölé nőtt. Egész évben rajta mászkáltunk. Mivel nekem világ életemben tériszonyom volt, ezért enyém az alsó szinten lévő ág volt. Rengeteg kötelet, hajgumival felerősített tolltartókat vittünk fel kütyükkel, hogy még otthonosabbá tegyük a kis kuckónkat. Sok vendégünk volt… több fajta cica, akik valahonnan odaszegültek és mi megszelídítettük őket. Így váltak a tanya újdonsült lakóivá. Egy napon Tündével kivéstük a neveink kezdőbetűit egy kőből, majd a diófa levágott üregébe rejtettük el.
Ahogyan elkezdődött az iskola, egyre ritkábban jártunk ki a fához. Az egyik őszi reggelen, amikor a diókat szedtük a fák alatt, Tündi felmászott a fára, lehozni a dolgainkat. Ám, amikor elkezdte keresni a kivésett betűket, csodálkozva vette észre, hogy az üreg benőtt. Innen tudjuk, hogy a mi kis kalandjaikat a vén diófa örökre megőrzi.
Halottak napja
Kicsit abszurd lehet, de nekem az egyik legérdekesebb emlékem a halottak napja a temetőben. Gyerekként sosem értettem, miért állunk
kint órákat a temetőben a nagy hidegben. Persze a gyertyagyújtás után rengeteget futkároztunk, sokszor ránk szóltak, de mindig csak 5 percre
hagytuk abba, majd mint a rendes falusi gyerekek, futkároztunk tovább. Halványan rémlik, hogy nagy hó volt. Szüleink a rokonainkkal zacskókban gyűjtötték a tökmaghéjakat és bele voltak merülve az emlékekben. Nekem volt szerencsém látni a dédszüleimet, de sajnos még gyerekként nem ismertem őket igazán.
Amikor meggyújtottam a mécsest dédikéim sírjánál, hallottam, amint szüleim arról beszélnek, hogy dédimamám mennyire pedáns és okos asszony volt. Orvos akart lenni mindig is, rengeteget olvasott és írt. Sajnos a sors nőként nem engedte erre a pályára lépni őt. Akkor kaptam igazán fel a tekintetemet, amikor takarítási
szokásairól meséltek. Ha ő takarított, akkor azt igazán nagyszerűen művelte. Még a falat is lesöpörte. Csodás volt hallgatni a sírnál, amikor elmesélték,
mennyi kalandban volt részük életük során. Hogyan másztak ki a Wartburg autóból, amikor a kanálisban landoltak, vagy hogy hogyan oldották meg a bevásárlást, amikor a tanyáról nem tudtak kijönni a hó miatt. Hogyan élték meg a háborút és az árvizet. Azt hiszem, hálás lehetek, hogy ha akárcsak így is, de ismerhettem őket.
Dancing Christmas
A legszebb karácsonyi élményem, ami a mai napig mosolyt csal az arcomra, Dancing Christmasnek neveztem el. Karácsony reggelén, amikor meghallottuk a csilingelést, rögtön szaladtunk le ajándékozni testvéremmel és a családommal. Mai napig érzem a fahéjas, szegfűszeges narancsnak az illatát, amit apukám szokott felfűzni a cérnára. Ajándékozás után nagymamám készítette el az ünnepi ebédet. Anyukámmal elkezdtük sütni a karácsonyi csillagot, a diós kifliket, különféle száraz süteményeket. A mai napig érzem a frissen sült diós kiflik illatát.
Testvéremmel sokat szoktunk táncosat játszani, rengeteget keringőztünk, természetesen eldöntöttem, hogy karácsony napján lesz a nagy táncverseny.
Nem tudtuk, hogy kell, csak fogtuk egymás kezét és pörögtünk. A zenét természetesen én adtam, 0 hangtudással. Amikor már a zene pörgősebbé vált, a pörgésünk, illetve a kuncogásunk sem hagyott alább. Az egyik pillanatban, amikor pörögtünk, pörögtünk, pörögtünk és pörögtünk, éreztem,
hogy nem tudom tovább tartani az öcsémet, így elengedtem. Szegényt annyira bepörgettem, hogy álló pozícióból guggoló pozícióba váltott és bepörgött az ajándékok közé, sajnos a földön is pörgött, így a karácsonyfát is eltolta.
Hatalmas hahotázás kerekedett, folytak a könnyeim. Persze vidáman emlékezünk vissza rá, de megnyugtatok mindenkit, ma már nem játszunk keringőset. 🙂
