„Istennek dicsőség, egymásnak segítség!” … egyszercsak szirénázásra leszek figyelmes, s bár nem látom a járművet, tudom, hogy tűzoltók sietnek tova, rohannak bevetésre. Lehetne mentőkocsi vagy rendőrautó is ez a hang, de a lánglovagok gépjárművének sokkal mélyebb a megkülönböztető jelzése, morajló, tekintélyt parancsoló. Ahogy a nagy piros óriás cipeli gyomrában a vizet, az ad ki ilyen kongó hangot, aztán már csak találgatok. Vajon hova mehetnek, mi történhetett megint? Tűz van, vagy éppen vizet igyekeznek szivattyúzni a hatalmas felhőszakadás után, esetleg egy kidőlt fát kell arrébb tessékelni?
Máskor szinte visít, anyám „metélős kocsinak” hívja, semmi jót nem jelent, valahol karambol történt, ki kell szabadítani a sofőrt, vagy csak felszórni az olajfoltot az úttesten. Visszhangzik tőle az utca, borsódzik a hátam is. Mentő és rendőrautó követi őket, megdermed az ember egy pillanatra, talán egy ismerős, remélem nem egy rokonom került vészhelyzetbe? Ha az enyém nem, valaki másé biztos, valaki fia vagy lánya az, akit este hazavártak, de talán már hiába. Aztán böngészni kezdem az internetet, hátha találni valami hírt, pár sort az esetről. Ugye megvan ez a szitu’?
Létezik egy hivatás, ami minden kisgyerek álmában megjelenik, ha megkérdezik: fiam, mi leszel, ha nagy leszel?
Mozdonyvezető, tűzoltó, vagy nyáját terelő juhász? Létezik egy hivatás, ami talán vetekszik minden más „szakma” veszélyével, hisz’ bemenni egy roskadozó vityillóba, melyet lángnyelvek nyaldosnak nem éppen gyerekjáték. Felmászni a magasba, teljes felszerelésben, oxigénpalackkal a hátukon, vagy felderíteni a gázszivárgást, mikor minden pillanatban berobbanhat a felgyülemlett láthatatlan anyag. Máskor meg kimenteni egy ártatlan gyermeket a huzat által becsapódott ajtó mögül, édesanyja kínkeserves jajveszékelése közepette.
Nem ismerem a módját, csupán sejtem, testileg és lelkileg elég érettnek kell lenni ahhoz, hogy valaki a testület tagja legyen.
Nem ismerem a miértjét sem, harcolni az elemekkel, miért oly’ „vonzó”, hogy kiálljon az emberfia ilyen próbatételt? Valakinek ezt is kell csinálni, segíteni, életet menteni, de nem csak emberéletet, egy fán rekedt kiscica életét is akár. Mindig csodáltam őket, a bátorságukat, mint a katonák, akik a frontvonalban harcolnak, miközben őket is várja haza a családjuk, a lányuk vagy a fiuk és az asszony. Ma a hivatásos tűzoltókról írok, s mert léteznek önkéntesek is, róluk sem feledkeznék meg. Mily’ ironikus, hogy a tűz ellenszere a víz, az áradat ugyanúgy számtalan nehéz pillanat elé állította már őket.
Nemrégiben az egyik rózsaligeti „felhőkarcolón” gyakorlatoztak, az volt ez első impulzus.
A járókelők nem értették miről lehet szó, csupán a „tűzmentes” kilencemeletes lakótömb vélte sejtetni, hogy gyakorlat folyik. Láttam már pár tüzet, azt is tudom, milyen az, ha nagyobb a füstje, mint a lángja. Először, még egészen kicsi lurkóként éppen a Rózsaliget másik „kilencesében” volt tűz, azt beszélték, az egészet le kell bontani, mert megsérült az épület statikája. Majd a kultúrházra emlékszem, ami miatt nagyapámat is meghurcolták, lévén ő volt a gondnok. Aztán a Vámbéry téren csaptak fel lángok, esteledett már, recsegő-ropogó, fényes lánggal égett a legfelső szint. A tűzoltók helytálltak, nekik is megvan a saját történetük. A város krónikása így írt az egyik folyóiratban a kezdetekről:
1864-ben a város megalkotta tűzőri szabályrendeletét, amely a helybéli csizmadia céh 16 tagját rendes tűzoltói szolgálatra kötelezte. A testület 1880-ban szervezetté alakult át, s külön pecséttel és jelvénnyel rendelkezett. A pecsét felirata: Dunaszerdahelyi Önkéntes Tűzoltó Testület 1880. (A Hét, 1993)
Ugyanezen folyóirat korábbi évfolyamának lapjain, fekete-fehér fotón lovak húznak egy ódon tűzoltókocsit, vagyis inkább szekeret a Fő utcán [akkor még Lenin utcán]. Azt hiszem, ez volt később kiállítva a helyi Tűzoltóság épülete elé. A korabeli cikk apropóját a Dunaszerdahelyi Tűzoltó Testület megalakulásának századik évfordulója adta. Mi mással is ünnepelhettek volna, mint egy gyakorlattal a Vámbéry téren, ahol a teljes járműparkot felsorakoztatva, a műszaki mentéstől kezdve, az áruház tetején „rakott” tűz oltásáig mindent bemutattak.
Az említett tűzoltókocsival immáron felújított állapotban találkozhatunk. Mint egy tűzpiros Ferrari. Szép ez a magyar nyelv, még hogy tűzpiros!
Pont ott áll, ahol annak idején, a szökőkút mellett, melyben néha halacskák úszkáltak. Gyerekként „kötelező” volt megállni előtte a temetőbe menet, ahova éppen „tüzeskedni” mentem szüleimmel Mindenszentek napján. Szent Flórián katonái a nyári aratáskor is éberen figyeltek, de a világjárvány megjelenése nekik is új feladatot hozott. Az utóbbi évek nagy dunaszerdahelyi tűzesetei mellett – az ismert pékség, vagy a pellet csarnok – a fecskendőt és a tömlőt olykor a vírus elleni harcra cserélték. Tudva lévő, hogy saját védőszentjük is van. Florianus a Római légióban szolgált, mártírhalálának napja egyben a tűzoltók napja világszerte. Május 4-én a személye előtti főhajtással tisztelegnek alakjának.
A legenda szerint Szent Flórián ifjúkori imádsága után kialudtak egy égő ház lángjai.
Alig van olyan helység, ahol Szent Flórián képét vagy szobrát meg ne találnánk templomokban, házakon, utak mentén. Katonaruhában, égő házzal ábrázolják, melyre dézsából vizet önt. Nincs most különösebb ok, amiért ez a jegyzet megszületett, hacsak nem a köszönetünk felétek srácok. Mert nem feledhetjük: „Ubi dolor, ibi vigiles” – vagyis, ahol a fájdalom, ott a tűzoltó!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
