Veletek is van úgy, hogy arra eszméltek a hétköznapi rohanás robotikus kábulatából, hogy most minden milyen jó? Ez lehet vajon az az idill, amit mindannyian keresünk, kutatunk, amiért kívül, belül építkezünk, gürcölünk, hajtunk?
Megmondhatná valaki! Mert ha ez az, akkor ez az indokolatlan boldogságérzés az egyetlen értelmes nyom a vágyott kincs felkutatása felé. Ez lehet Ariadné fonala, a fénytelen szobánkba beszűrődő egyetlen fénycsóva, ami a sötétségből a világosságba vezet, a boldogtalanságból a boldogság felé. Mégpedig egyenesen. Semmi labirintus, semmi találgatás. Ha érezzünk, már jó úton haladunk. Ennyi.
De akkor is megmondhatná valaki! Hogy még véletlenül se kezdjük el görcsösen kutatni, és kínkeserves küzdelmet folytatni a nagy Mindenséggel, hogy megtaláljuk ezt a valósnak vélt színpadképet. Mert mindaddig káprázat ez csupán, amig ezt az idillt a legbelsőnkben nem érezzük. Addig csak díszes színpadkép, pompás kosztümbe bújtatott keserédes érzések, fanyalgó szereplők – persze végtelenül elégedetlen közönséggel.
Persze. Tudom. Nincs aki megmondja, mi számodra a valódi boldogság. Ha ezt nem is tudod, azt biztosan, hogy mi nem az. Ez is mutathat utat, adhat egy biztos irányt affelé, hogy merre indulj. Már ha valóban ezt akarod. Mást nem tudsz, mint feltenni mindent egy lapra, vagy épp all in-t mondani, amikor úgy érzed, itt az idő és eleget vártál tétlenül.
Elmondom hát, hogy tegnap este, a munka végeztével, mikor végre lehuppanhattam a kanapéra, milyen felemelő pillanatban volt részem. Az utolsó zsigeremig áthatott. Számomra ez volt maga Boldogság. A házban rend volt és tisztaság, hallottam a mosogatógép zaját, körülöttem apró fények pulzáltak és tették kétpólusúvá a teret és az elmém, fényessé és sötétté, a fiam énekelt a zuhany alatt és a szokásos mondókáit mormolta, beszélt az éterhez, ahogy mindig szokta, a szerelmem kint sétált a friss levegőn, mélyen beszippantva a hűs jelent, a pillanat minden illatával, amit mintha magam is éreztem volna. Akkor és ott nem voltam más mint egy csendes fogaskerék, ami összeköti az elemeket és mozgásban tartja az Eget és a Földet. Ez voltam én. De inkább senki és semmi sem. Csak egy csendes alkatrész, ami a gépezet szerves része, élő és élettelen is egyben.
Érdekes kép, nem igaz? Mégis az egyik legvalósabb élményem volt, amikor úgy igazán boldognak éreztem magam.
Azt kívánom, hogy mind átélhessétek ezt a mélységet. Akár akarva, akár akaratlan Hozzátok is bekopogtasson és minden ízetekben áthasson ez a időtlen és felemelő érzés.
