Sokszor azt gondoljuk, a fiataloknak a legjobb, semmi gondjuk, csak tanulniuk kell. Hogy kiderítsük, valóban így van-e, két fiatal hölgyet: Szabó Noémit és Marczell Erzsébetet kértük meg, hogy mondja el nekünk, milyen fiatalnak lenni 2021-ben.
SZABÓ NOÉMI (22)
egyetemi hallgatóA 2021-es évet egy lényegesen összetett évnek könyvelném el, hiszen a jelenlegi vírushelyzet mindnyájunkra jelentős hatással volt. Jelenleg negyedikes egyetemista vagyok. Az egyetemi éveim alatt, mikor még a Covid-helyzet nem volt, éltük a tipikus „egyetemi életet”, előadásokra jártunk, mi tartottuk az előadást, stresszeltünk a beadandók és dolgozatok miatt, felfedeztük Pozsonyt, kávézókba jártunk, barátkoztunk. És így képzeltem el a további éveimet is az egyetemen. De jött a járványhelyzet és minden megváltozott. Minket is érintettek a lezárások és elkezdődött az online oktatás.
Meg kellett szoknunk, hogy minden az interneten keresztül történik, és teljesen átálltunk a képernyőn keresztüli oktatásra. Én még szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a 4 évből majdnem kettőt személyesen járhattam és élhettem az említett egyetemi életet.
Nekünk egyetemistáknak az év eleje mindig a vizsgaidőszakkal indul. Az egy alapból nagyon stresszes és fárasztó időszak. Tanulunk és tanulunk, de azért jól esik kicsit a kikapcsolódás, találkozás és beszélgetés a barátainkkal, egy kis kikapcs. Hát ezt a helyzet jól elintézte, határzár, sőt mi több, még országon belül is korlátozva voltunk. Mondhatom, hogy nem szívesen emlékszem vissza arra az időszakra. Az ember egy társas lény és vágyja a társaságot, ezzel szemben teljesen antiszociális életet kellett élnünk. Behozták az esti kijárási tilalmat, elképzelni sem tudtam, hogy 2021-ben ilyen megtörténhet. Természetesen senki sem szeret beteg lenni, ezért mindent megtettünk a biztonság érdekében.
Tehát 2021 tavasza így telt, szinte már úgy éreztem, hogy nem 22 éves vagyok, hanem legalább 72, mert egész nap csak bent, a Netflix minden sorozatát megnézve „punnyadtunk”. Volt olyan nap, hogy egyszerűen semmihez sem volt kedvünk.
Ugyanaz a mókuskerék, a laptop előtt csendben ülni és hallgatni a monoton előadást és prezentációkat. Úgy teltek a napok és hetek, hogy észre sem vettem, ugyanakkor olyan volt, mintha megállt volna az idő, és csak egy helyben toporognék. Kellett valami más, ami kicsit megtöri ezt az otthon ülő rutint. Sok évfolyam- és csoporttársam már dolgozott, és az ő tanácsukra is kezdtem el keresgélni valamilyen munkát. Ekkor találtam rá a jelenlegi munkahelyemre, Dunaszerdahelyen. (Ezt az állást, ahol most vagyok, nem is igazán a munkahelyemnek tekintem, hanem a hobbimnak, ugyanis nagyon szeretek fotózni és képeket, posztokat szerkeszteni. A menedzsmenten belül is digitális marketinget tanulok, amely szintén ehhez kötődik.)
Mondhatom, szuper döntés volt! Tehát minden korombéli fiatalnak, aki így online végzi/fogja végezni az egyetemet, szívből ajánlom, hogy keressen valamilyen részmunkaidős állást (ne csak a nyár alatt, hanem iskola mellett is), ami kicsit kizökkenti az állandó stresszes, otthonülős helyzetből.
De, hogy pozitív dolgokat is említsek, azért volt jó oldala is! Előjöttek izgalmas, kreatív oldalaink is. Nálam például kiderült, hogy egészen érdekel a sütés-főzés, amire az iskolába való készülődés, tanulás, valamint az utazás miatt alig volt időm. A legtöbb barátnőm szintén így volt vele. Sok új dolgot kipróbáltunk, amit a helyzet engedett, például megtanultunk DALGONA kávét készíteni (1 egység kávé, 1 egység cukor, 1 egység forró víz, amit így karamellizálunk).
Ha már előbb az utazást említettem, akkor ez egy nagy előny volt, hiszen akik nem kollégiumban élnek, és rendszeresen utaznak, ahogyan én is, azok értik, hogy mire gondolok. Nem kell órákat várni a hideg időben, várni a tömegközlekedésre, ami elég gyakran késett, valamint megspóroltam 2 órát a napból. Ebből a szempontból megkönnyítette a helyzetünket ez az egész.
Azt, hogy összességében milyen is fiatalnak lenni 2021-ben, nem is olyan egyszerű megválaszolni, hiszen egytől egyig mások és mások vagyunk, de egyben biztos vagyok: mindannyian megszeretnénk élni minden egyes jó és szép pillanatot, hogy mikor már nem leszünk fiatalok, legyen mire boldog szívvel visszaemlékezni.
MARCZELL ERCSI (21)
egyetemi hallgatóÉletünk során sok mindennel kell szembenéznünk. A jó dolgokon kívül a rosszak sem kerülnek el minket. Minden egyes korszaknak megvannak a maga nehézségei és örömei. Kisbabaként születünk és ahogy cseperedünk, egyre több impulzus ér minket a világból. Szüleink óvó és féltő szeretetükkel próbálnak megvédeni minket a külső rossz dolgoktól. De valljuk be őszintén, ez nem mindig megy zökkenőmentesen. Először oviba, majd általános, utána pedig középiskolába kerülünk. Folyamatosan kihívásokkal találjuk szembe magunkat, amelyekkel meg kell küzdenünk.
Közben belépünk a tinédzserkorba, ami a szülők egyik legnagyobb rémálma. Külső szemmel nézve egy viszonylag nagyon bonyolult időszaknak tűnhet, de ha a részesei vagyunk, akkor annyira nem is az. Ezt követően 18-20 éves korunkban belépünk a felnőttek világába és megtapasztaljuk, hogy felnőttként nem is olyan könnyű, mint azt gondolnánk.
Én is épp ebben az időszakban járok. Folyamatosan tapasztalom meg azt, hogy milyen is „felnőttként” élni az életünket. Egyetemistaként minden egészen más. Megismerkedünk a hozzánk hasonló emberekkel, más aspektusból kezdjük szemlélni a világot. Sokszor csak magunkra számíthatunk. Amikor az egyetemre kerültem, nagyon elveszettnek éreztem magam, a szó szoros értelmében. Épp órára készültem, és késésben voltam. Próbáltam tájékozódni, hogy az épület melyik részébe kell mennem. Mivel az név szerint fel van osztva és mindegyikhez külön cím tartozik, ezért úgy gondoltam, hogy GPS-szel odatalálok. Hát ez nem ment olyan könnyen. Mivel alig volt parkolóhely a suli előtt, ezért távolabb kellett leparkolnom.
Akkoriban nem igazán ismertem a környéket, ezáltal olyan érzésem volt, mintha tűt keresnék a szénakazalban. Kb. 3 km-re a megadott céltól sikerült leparkolnom. Ezt követően gyalog mentem tovább. Bolyongtam az utcák között. Egyfolytában azt mutatta a telefonom, hogy még 400 m-re vagyok a sulitól. Séta közben elkezdett cseperegni az eső. Megpróbáltam sietni, mire odaérhettem volna, elkezdett esni. Viszont az épületet még mindig nem találtam. Végül csurom vizesen úgy döntöttem, hogy így még sem mehetek be órára. Ezért az előző órai épületbe visszasétáltam és megszárítkoztam. Az órát lekéstem.
A következő héten egyik osztálytársammal mentem, nehogy megint eltévedjek. Amikor odaértünk akkor szembesültem azzal, hogy az előző héten háromszor elsétáltam az épület előtt, de egyszer sem vettem észre. Azóta akárhányszor abban az épületben van óránk, mindig eszembe jut és elmosolyodom a történteken.
