Ja, hogy miért épp így vágom a szalonnát? Nem is tudom. Idáig fogalmam sem volt róla, hogy ez kérdés lehet. Mégpedig megvitatandó. De amikor helyzet adódott, muszáj volt valamiféle elfogadható magyarázattal szolgálnom. S hogy miért pont így? Mindjárt elárulom.
Előbb azonban hadd mondjam el, hogy is készülnek a világ legtökéletesebb tarajos szalonnaszeletei, pontosabban a mi kis itthoni világunk kedvencei:
Mert szerintünk a sült szalonna akkor a legfinomabb, ha az tarajos, mint a szomszéd kakas feje búbján tornyosuló, szépen tagolt hústömeg, maximum 5-7 mm vastagságú és a tarajok egymáshoz való távolsága sem haladja meg ezt a hosszt. Legjobb mellé a vele sütött, szeletelt lilahagyma és a főtt tojás, ami már nem folyós, de még nem is túl kemény belül, no, és persze az elmaradhatatlan pirítós kenyér, a klasszikusok klasszikusa, ami ropogósságával tökéletesen ellensúlyozza a szaftos szalonna és az édeskés hagyma textúráját.
Mi a titka ennek a hétköznapi szalonnacsodának? Amitől napsugarasabban indul a reggel, mi is éberebben pattanunk ki az ágyból és még a madarak is kiegyensúlyozottabban csiripelnek az udvaron? Azt hittem, hogy ismerem a nagy titkot, hogy nálam a bölcsek köve, hogy enyém minden földi tudás, hogy én aztán tudom, hogy kell egy tökéletes sült szalonnának kinéznie.
Íme, hát a titok: a kést függőlegesen tartva hosszában beirdalom a szalonnát (ideális esetben a fele húsos, fele zsíros), de csak a kívánt mennyiségig. Majd szeleteket vágok bele, értelemszerűen ugyancsak függőlegesen, egészen a kemény bőrig, majd utolsó lépésben vízszintes irányra váltok és alul, a bőr mentén haladva szépen eltávolítom a már tökéletesen előkészített szalonnaszeleteket. A bőr pedig megmarad egészben, ami később egy jó lencse- vagy bablevesben landol.
Egy reggel épp a szokásos reggeli szeánszunkat tartva készülődünk a már említett isteni reggelihez, amikor látom, hogy a párom egyenként vagdossa a szalonnaszeleteket, szőröstül-bőröstül, majd szépen egyenként elkezdi bevagdosni a tarajokat. Az első sokkból felocsúdva szegezem néki a kérdést, hogy mit is csinál épp. A válasza ledöbbentett. Azt mondta, hogy ő így szereti csinálni, egyenként levágni és becikkezni.
Ennyi lenne az egész?! Dobhatom a kukába az örök tudást, a nagy titkot, amit ezidáig oly nagy becsben tartottam? Hogy lehet ilyen időpazarló módon dolgokat megoldani, majd csak legyinteni, mondván, én így szeretem.
Most már látom. Nagyon egyszerűen. Ez a mi kis reggeli szeánszunk egy nagyon belsőséges módja annak, hogy a családot egybefogja, hogy még szorosabban kapcsolódjunk, hogy a kötelékünk szorosabb és érzelmileg is biztonságosabb legyen. Mindegy is, hogy mit, hogyan vágunk, talán még az is, hogy épp mit eszünk.
Ő értette, hogy itt mi vagyunk a lényeg, hogy a folyamatban legyünk és maradjunk is. Nem rajtvonalak és célok vannak, hanem maratoni síkfutás, haladás az idővel, mindig előre.
Azóta még nem sütöttünk szalonnát, de ígérem, legközelebb magamhoz ragadom a kést és kipróbálom, hogy milyen az, amikor nem a kész eredményre és annak tökéletességére figyelek, hanem kis lépésekben haladok, egyik lábamat a másik után, s csak egyszerűen élvezem a közös előkészületeket, és az együtt töltött örömteli várakozást.
