Társas lények vagyunk. Szükségünk van kapcsolatokra, szükségünk van külső ingerekre. Szükségünk van egymásra, még akkor is, ha nem vagyunk egyformák. Mindenki más, mindenki egy külön személyiség…
Ránk, nőkre azt mondják, mi vagyunk a gyengébbik nem. Nos, lehet, hogy abban az esetben tényleg igaz ez az állítás, ha mondjuk épp egy hatalmas doboz könyvet kell felcipelni a negyedik emeletre. Viszont, ha a hétköznapi életet nézzük, nem tartom helyénvalónak eme állítást, vagy legalábbis nem teljesen.
Milyenek is vagyunk mi, nők? Egy kicsit komolyak, egy kicsit bohókásak. Viccesek, de olykor mogorvák. Kedvesek, mégis néha gorombák. Gondoskodók, mégha néhanapján figyelmetlenek is. Olyannyira összeszedettek, mint amennyire szétszórtak. Biztosítjuk a nyugalmat és a békét, ámde előfordul, hogy mi magunk vagyunk az idegesítő agyrémek. Jó hallgatóság vagyunk, néhanapján viszont csak úgy ömlik belőlünk a szó.
Erősek vagyunk, ám a négy fal közt, ahol senki sem lát, törékenyek és érzelmesek. Napközben tűsarkúban törtető démonok, éjszaka cuki pizsiben tündöklő angyalok.
Lehetünk szőkék, barnák vagy feketék; karcsúk vagy teltebbek; alacsonyak vagy magasak. Ami közös bennünk az az, hogy mindig, minden körülmény közt szeretjük igazán nőnek érezni magunkat. S bár a férfi társaink sokszor elmondanak minket mindenféle házisárkánynak, kibírhatatlan némbernek, az igazság az, hogy képtelenek nélkülünk élni, ahogyan mi is nélkülük.
Hiába, annak idején már Jókai is megfogalmazta: „A férfi sorsa a nő.”
