Fotó: Depositphotos.com
Évek telhetnek el, amíg rájövünk arra, hogy neheztelünk valakire, vagy hogy egyáltalán létezik olyan, hogy neheztelés. Annyira beleszoktunk a szokásosba, természetesnek veszünk megváltoztathatatlannak tűnő dolgokat, kérdés nélkül elfogadjuk őket, idővel mégis azt vesszük észre, hogy összeroppanunk alattuk. Majd nem értjük, hogy mi lehet a baj? Egyenesen az égből csapott le valami, vagy puszta balszerencse, a fekete macska, vagy rosszakarók miatt? Hogy lehetek ilyen pocsékul, amikor látszólag minden rendben van?
Az okok évekre vezethetnek vissza. Akkorra, amikor még tiszta volt az ég, egy szem viharfelhő sem volt, csak Te voltál, meg Én, csak Mi és így kettecskén éldegéltünk a kis apró buborékunkban, ahova senki és semmi más nem férközhetett be. De egyszer csak kipukkant a buborék. Megtörtént velünk az élet. Mi pedig nem tettünk mást csak reagáltunk – ahogy tudtunk. Munkahelyet változtattunk, elkezdtünk egy új hobbit, megszületett a gyerek, majd a második, a harmadik, itt az anyós, após, a kutya beteg, el kell altatni, a suli szívás, a koronahelyzet kikészít. Nem csak belülről omlunk össze, hanem úgy tűnik, a világ is körülöttünk. Mi történhetett?
Tabula rasa.
El sem hiszitek, hogy mennyire fontos a tiszta lap. Hogy minden reggel alaposan lemosakodjunk és eldobjuk a tegnap terhét, a neheztelést, a néma gyilkost, ami belülről mar meg mindent és mindenkit körülöttünk. S ami a legrosszabb, hogy általunk. Lesből támad, amikor nem vagyunk elég éberek az empátiához. Könnyedén átveszi az uralmat és mindent kosszal is sárral borít be. De nem ám akármilyennel, több éves, büdös, oszló szeméttel, amit oly régen gyűjtögettünk magunkban. A jószándék is eltűnik, az őszinteség, még a jelen is. Átveszi a hatalmat a bezzeg te, és a persze én meg. A régmúlt küzd a nem létező újjal, de a felhalmozott sérelmek képtelenek beilleszkedni a mostani jelenbe, így tökéletesen értelmezhetetlenek.
A neheztelés nem lát, nem ismer senkit és semmit. Hiányzik belőle a önreflexió, a térnek olyan dimenziójában létezik, ahol teljes az időzavar. Az egyetlen támpont az, amikor Te Engem így és úgy bántottál. Ezek pedig heves egymásutániságukban felhalmozva várják, mikor buggyanhatnak ki végre.
Sokaknál el sem jön a csúcspont, az a bizonyos állapot, amikor túlcsordul a bendő, lecsúszik az utolsó mentalevél is, és e kis nyomás hatására – ahogy Monthy Python híres jelentében – egyszer csak felszakad a pocak és egy csapásra mindent emésztetlen ételmaradék lep el. Rettenetes élmény. Az elkövetőnek és az elszenvedőknek is egyaránt.
Tabula rasa!
Emberek, próbáljuk végre megemészteni magunkat. Senki mással nem kell megküzdenünk, senki nem üldöz hajt minket. Ahogy egy kis kesernyés, oda nem illő ízt érzünk a szánkban, ne együnk tovább. Toljuk el a tányért, tegyük le a villát és a kanalat. Nem kényszeríthet rá senki, hogy olyat fogadjunk magunkba, ami nem esik jól. Fontos, hogy amit megeszünk jól essen! Már a szüleink is ezt tanították, nem? S mi is ezt adjunk tovább. Miért veszünk hát magunkhoz mégis olyan étket, ami hosszú távon méreg?
Tabula rasa!!!
