Felnőttkorra valóban csak azt tanuljuk meg, hogy milyen kicsit okosabban butának lenni?

Fotó: Pixabay.com

Vajon felnőttként mitől leszünk olyan eszeveszett okosak? Vagy legalábbis a legtöbb nagy, tekintélyes felnőtt miért tekinti magát annak? Egyáltalán miért akar annak tűnni? A kor valóban feljogosít arra, hogy többnek, jobbnak, okosabbnak mutassuk magunkat? Tényleg?

Bármennyi plusz tapasztalattal is bírnak okos felnőtt társaink, ők is ugyanúgy járatlan úton járnak, mint mi. Újabb és újabb kihívásokkal kell szembenézniük, mindig más küzdelmeket megharcolniuk. Nincs két olyan életszituáció, ami egyforma lenne. Hiába forog közszájon a voltam a Te cipődben én is, teljesen átérzem a helyzeted, vagy a pontosan tudom, hogy mire gondolsz. Nem, emberek, fogalmad sincs!

Teljes önámítás, nevetséges önbecsapás az, amit ilyenkor művelünk. Ne hitegessük már szegény szerencsétlen gyereket, fiatal felnőttet, és legfőképp ne színleljünk hamis empátiát, amikor magunk is tudjuk, hogy messze állunk a valóságtól – az ő valóságától. Ez nem csak hitelrontó, hanem a még megmaradt bizalmat is ösztönösen visszaveszi a kéretlen tanácsadótól.

Vajon az empátia, a másikra figyelés tanulható? Képesek vagyunk arra, hogy minden idegszálunkkal a másikra koncentráljunk? S ha igen, akkor ez a kiélezett figyelem meddig tartható?

Sokszor azt hisszük, merhetünk nagyot mondani, annak, amit csinálunk címet adni, megfogalmazni és formába önteni, vagy keretbe tenni, hogy aztán mindenki csodájára járhasson és gyönyörködhessen benne. Persze, nem tiltja senki, megtehetjük. De hitelt hozzá honnan szerzünk? Van-e gerincünk, erkölcsünk, megélt tapasztalatunk, alázatunk a másik felé, hogy a figyelmet ne követeljük, hanem önszántukból ajándékozzák nekünk.

A nagynevű, okos felnőttek, írok, színészek, népszerű celebek, vagy a mostani arany influenszerek mennyire gerincesek, erkölcsösek, vagy tapasztaltak? Amikor rájuk figyelünk, vajon valóban értéket kapunk? A nagy rengetegben elveszik a lényeg. A sok okos megmondó ember üres szavakat dobálózva csetepatézik, miközben generációk nőnek fel valódi, személyes példamutatás nélkül.

Titeket nem aggaszt, hogy a közvetlen környezetünkben senki nem mutatja meg, hogyan is kellene embernek lenni?

• Hova tűntek büszke nevelőink, tanáraink, akik nem csak oktattak, hanem jellemek is voltak? Nem biztos, hogy mindig követendők, nincsenek illúzióim, mégis megtanulhattuk tőlük, milyen egyenes háttal kiállni és véleményt formálni, tisztelettel beszélni, megértőnek, alázatosnak lenni. Mindeközben kellően keménynek is, de ha kell elég lánynak ahhoz, hogy bizalmunk legyen bennük.
• Hol van most olyan ember, aki kötelességtudatból tesz, vagy nem tesz meg dolgokat?
• Hol van a kollektív felelősségérzet, ami nem csak szülői, nevelői, hanem emberi mivoltunkban is megerősítene bennünket?

Te, mindenkori nagy, okos felnőtt, aki megmondod nekünk, kicsiknek, mit kellene tennünk, áruld már el lécci azt is, hogy miért! Te csupán egy valamit tanítottál meg nekünk, hogy hogyan tudunk ebben az elcseszett világban mi is egy kicsivel okosabban butának lenni, játszmázni, teli pofával, szégyenérzet nélkül trükközni, a másikat átverni és eszköznek használni. Elhitetted, hogy ez a boldogulás, hogy ez-az-ílet. A valódi okosság viszont messze nem ez. Már mi is tudjuk. De veled erről többé nem beszélek.