A világ legjobb dolga gyereknek lenni, nagyon szerettem a felhőtlen gyerekkorom. Nem csak az ünnepeket, a várost, de úgy az embereket is általában. Tiszteltem a felnőtteket, akik mind nagy emberek voltak a szememben. Bizony megesett az a balgaság, hogy tőlem alig idősebbeknek is csókolomot köszöntöttem. Erre persze csak felnőttfejjel jöttem rá, mikor egyik-másik szembejött velem az utcán, és láttam rajtuk, hogy tulajdonképpen nekem deresebb a hajam, mint nekik. Visszagondolva ezekre az időkre, szinte a szívem szakad meg, hogy mindez mára csupán egy múltbéli mese, vagyis inkább monda, de semmiképpen sem mendemonda.
Igazi békebeli, bohókás, olykor esetlen karácsonyi történetek ezek, melyeken manapság jókat kacag az ember. Négy részesre tervezem, pelenkás koromtól egészen a pubertásig. Ahogy elmesélték szüleim, már pelenkás koromban sem voltam rossz gyerek, de egy kis rafináltságért bizony sosem kellett a cukorgyárba mennem. Történt ugyanis, hogy mivel apu hozzám hasonlóan vasutas volt, olykor az ünnepek alatt is dolgozott. Ilyenkor – de nem csak ilyenkor – gyakori vendégek voltak nálunk a nagyszüleim. Augusztusi vagyok, és hát decemberre az „alig pehelysúllyal”, 4 kiló 70 dekának (nem elírás!) született kicsi Robika megduplázta a testtömegét. A nagyi megetetett, betakargatott, elaltatott…
Alszik már? – kérdezte édesanyám, én meg állítólag annyira élethűen tettettem magam, hogy a nagyi egy pillantásból megítélte: Alszik!
Aztán miközben az ünnepi vacsorához a halat panírozták anyámék, folyamatos, ütemes zajokat hallottak kiszűrődni a hálószobából.
A nagyi belesett, de én azon nyomban „aludtam”, majd megint belesett rám, ez így ment vagy ötször. Hatodszorra bent maradt, fölém hajolt, én kinyitottam a szemem, és huncutul a képébe mosolyogva elkezdtem rúgkapálózni. Na, úgy telibe tatáltam a dundi lábacskámmal a szemét, hogy mire apám hazaért a szolgálatból, színesre dagadt szegénynek. A balkonról behozott, elvitel céljából hétdecis befőttes üvegbe készített majonézes krumplisaláta ápoló, hideg ereje sem segített a baján.
Most azt fogják gondolni az emberek, hogy öregapád megvert karácsonykor? – méltatlankodott felém a nagyi.
Bizony Isten, ha emlékeztem volna az esetre, meggyötörten bocsánatot kérek tőle. De egy gyerek ilyen korban legfeljebb az angyalkákra emlékezhet. Ez is olyan, minthogy egy alkalommal apám élő fát hozott az ünnepekre, na erre az esetre sem emlékszem. Arra viszont igen, hogy egy évig minden porszívózás után édesanyám szemére veti apunak, hogy: még mindig tűleveleket szedtem össze a szőnyegről. Mert minek örül egy gyerek ugye, a fának? Ugyan már, hát az ajándékoknak a fa alatt! Sosem voltunk gazdagok, de bizony a két kezem sem elég megszámolni mindazt, amit karácsony alkalmával a fa alatt találtam kisiskolás koromig.
Plútó – így hívtam azt a hatalmas lógó fülű plüsskutyát, ami szinte elnyűhetetlen társam maradt egészen, míg pelyhedzeni nem kezdett a… az állam.
Vagy mondhatnám azt a narancssárga Tatrát, ami minden fiú álma volt egykoron. Simán beleültem, apám meg fuvarozott az ebédlőből a gyerekszobába. A történet persze még nem ért itt véget, mert anyunak kötelező volt elmesélni, hogy a papa pont ilyen nagy teherautót vezetett, meg buszt, meg a fene tudja mi mindent. Kombájnokat, repülőt, rakétát stb. Annyira szerettem ezeket a meséket, hogy nem is kellett altatódal, a történetektől elfáradva horkolni kezdtem. Azt tudni kell, hogy nálunk otthon mindig a nagy asztalon volt felállítva a karácsonyfa. Szaloncukor, izzók, gömbök, körbetekerve angyalhajjal. Csillogott-villogott, hát csábított, meg a szaloncukor is ugye, de nem a csokis, hanem az a fehér, ami nem volt beleforgatva semmibe, csak olyan édeskés, cukros valami ízű.
Anyuék elaludtak, én felpattantam az ágyból, átmászva a kiságy rácsait. Volt erre egy bizonyos technika, de nem árulom el, mert az titok!
Nincs olyan, hogy egy embernek elmondok valamit, mert manapság, amit két ember tud, az nem is titok. Szóval kiosontam az ebédlőbe és megkezdtem a hadműveletet. Sámliról a székre, székről az asztalra. Karácsony első napjaiban hál’ istennek az volt a szokás, hogy az izzóknak reggelig világítaniuk kellett, melyek így elég fényt adtak, hogy lássam, amit látnom kell. Egy-két szaloncukor elfogyasztása után megpillantottam a kismadarat a legfelső ágon, közvetlenül a csúcsdísz mellett.
Gyönyörű színes madárka volt, a hosszú farktollán megcsillanó karácsonyi fényekből ítélve hím. Tudtam, hogy megy ez, voltak madaraink, a fiúk így tetszelegnek a lányok előtt.
Magasan volt, nem volt mit tenni, irány a fa. Már hogy bírt volna az el engem, egy szempillantás alatt a földre hullt, én meg megriadva leültem az asztalon. Persze csörömpölt minden, mint a hétszentség, anyuék menten kirohantak az ebédlőbe, engem az asztal tetején találva. Szólni sem mertek, csak szép lassan közelítve felém, s attól tartva, hogy lepottyanok, jöttek megmenteni a fiukat, aki azt hitte magáról, hogy mintamókus. Már vagy egy méterre voltak csak tőlem, én megszeppenve csak ennyit mondtam nekik:
Apa, ne bántsatok, nem én vojtam, csak a mikujás járt ejje, őt akartam megnézni.
Sejpítettem, oszt akkor mi van? A hintakakasom „tatas” volt, Plútó barátja a kövér sárga kacsa meg „tacsa”. Azokat se’ a szél fújta ám össze, hanem az ünnepek. A fehér szakállú pocakos öregnek, akit anno gyakrabban hívtunk Télapónak pedig minden évben kipucoltam a csizmámat. Innen folytatjuk a jövő héten, ha Önöknek is megfelel…
