…nyilván nem volt mindegy, hogy a formás csúcsdísz is összetört – írtam a múlt héten. Gyerekfejjel rájöttem, a csúcsdísz a karácsonyfa egyetlen olyan eleme, ami minden évben az állandóságot jelenti. Azt a legnagyobb megtiszteltetés felrakni rá, és a legutolsóként kerülhet a helyére. Elsőként a szaloncukor, előfordult, hogy maradt a régiből, el nem tudom képzelni hogyan történhetett meg, de mégis volt rá példa. Így aztán évenként más-más színű cérnával kellett felkötözni a szaloncukrot, nehogy össze legyenek keverve. A tavalyit már tilos volt megenni, a frissen vásároltakat pedig illett legalább karácsony másnapjáig békén hagyni.
Erre is létezett megoldás, sima kockacukorral pótoltam a megdézsmált állományt. Csak úgy üresen hagyni a szaloncukor papírját vakmerőség lett volna, amint édesanyám kiment a balkonra, az összes üres papír árulkodóan lengedezett a huzatban. Apám kollekciót hozott, ez volt a vasutas szakszervezet karácsonyi ajándéka a gyermekes szülők számára. Hogy írjam le, hogy mindenki megértse: a legfinomabb darabokat „folyós csokinak” hívtam, leharapva a végét ki lehetett szippantani az isteni tölteléket. Egyébként a karácsonyfa feldöntése családi népszokássá vált nálunk. Tíz év múlva a húgom végezte ki a fát, húsz év elteltével a nagyfiam.
Ismerve az ikreink fürgeségét, a hagyományok idén sem szakadnak meg. Annyit viszont garantálhatunk, hogy ezek a modern díszek már nem okoznak balesetet.
Azokra a régi fúvottakra néha elég volt ránézni és reccs! Na, de idővel én is felcseperedtem, 3-4 éves forma koromban kezdetét vehették a mendikálások. Az, hogy mi az az advent, szerintem egyszer sem került szóba, nem volt az a korai nyüzsgés, mint manapság. Szenteste mindenkinek otthon a helye – legalább is nálunk ez volt a szokás. Habár dehogy szenteste, „Ádámévakor” – így hívtuk, sőt így nevezte szinte mindenki. Egy nappal később a nagyszülőkhöz kellett menni, aszerint, hogy apám éppen dolgozott-e, néha karácsony második napjára maradtak a családi látogatások. A nagyszülők után a keresztszülők, szomszédok se maradtak ki, vagy a házmester, polgármester, meg a fene tudja még milyen mester, akinél verset volt szokás szavalnom:
Kicsiny gyerek vagyok, aranyhalat fogok, cíntányérra teszem, kis Jézusnak viszem.
Eredetileg cintányérnak mondtam, aki dobolt már életében, tudja, mire gondolok. Aki nem, az is! Ha nem mi mentünk, a rokonok jöttek hozzánk, keresztszülők, unokatestvérek, meg így. Apai nagyszüleim, ahol általában „szolgáltam” – miután anyu visszament dolgozni -, nyugdíjasok voltak. Ugyanúgy az ebédlőasztalon állt a karácsonyfájuk, a szoba közepén. Mögötte az az igazi békebeli vitrinsor, elhúzható üveggel, lenyitható bárszekrénnyel. Persze pia nem volt benne, csak a fontos papírok, meg nagyanyám Bibliája. Még lánykorából hozta magával, és sajátkezűleg írta bele kedvenc fohászát. Vicces dolog, de ezt a Bibliát anno megrágta a kecskéjük, pár lap így hiányos volt, de nem vészes. Meg aztán senki se selejtezne ki csak úgy egy ilyen családi ereklyét, csak mert megvan rágva. Nem is váltam meg tőle soha! Még nem tudtam olvasni, csak a gyönyörű könyvjelző képeit nézegettem. Egyiken azt a kecses angyalt, amint egy kisgyerek fölé hajol. Mintha vigyázna rá, lesné minden lépését, felsegítené ha megbotlik. A mama tudta miért rakta bele, később én is megértettem…
Most elmesélek egy történetet, aztán lesz, ami lesz. Mondanám, aki nem hiszi, járjon utána, de tök felesleges. Nem vagyok az a hazudós fajta!
A nagyszülőktől az ember fia sosem várt nagy ajándékot, legyen mézes sütemény, jobb volt az mindennél. A kék fedeles dobozkát, amiben nagyanyám tárolta puhulási célzattal, hosszú ideig megőriztem a pincében. Csak a tisztánlátás végett, évekkel később ugyanebben a rózsaligeti lakásban vertem sátrat, húsz évig laktam ott…
Szóval egy alkalommal karácsonyi ajándék gyanánt megkaptam azt a műanyag autót, amit már vagy fél éve elveszettnek hittem. Még nem jártam óvodába sem, ezt onnan tudom, mert „ott veszett nyoma” pontosan a „szeveri” mamáéknál, akik vigyáztak rám. Úgy tettem, mintha nem ismerném fel, örültem neki, megköszöntem, és azon nyomban elkezdtem játszani vele. Na ilyen voltam én gyereknek – nem volt szívem elárulni, nagyon szerettem őket. A mama dolkáját is, meg a papa háborús történeteit.
Nagyanyám kötögetni szokott, karácsonyra hozott a Jézuska sálat, sapkát, mellényt meg szvettert. Ha elfogyott a fonal, egyszerűen elbontott valamit, és új ruhadarabot kötött belőle.
Hogy segítettem-e díszíteni a fát? Naná, mindent rám lehetett bízni, szinte mindent, kivéve a palacsintát, mert azt megettem. Igaz is, a már említett szaloncukor előtt még az izzókat is felpakoltuk, nem is a felhelyezésével volt gond, hanem a működésével. 12 darabos lánc sorba kötve, vagyis ha egy kiégett, akkor az egész nem világított. Na, de melyik volt kiégve, ha elvileg egyik sem világított ugye? Felmerül az a módszer, hogy egyenként kicsavarom és újat helyezek be, de volt más trükk is. Bizony sokkal egyszerűbb, apám mutatta: az izzósor mellé tranzisztoros rádiót állítottunk be, azt, amin ’85-ben nyolc gólt kaptunk a Bohemkától. Az izzót csak picit megmozgatva a tranzisztor recsegett, kivéve annál az izzónál, amelyik ki volt égve.
Megvan! – kiáltott fel édesapám. A zöld égő az fiam, elhiszed? Persze apu, hisz nem reccsegett a rádió.
Beesteledett, anyu szendvicskenyereket készített a szokásos halvacsorán túl. Meg sós stanglit, az volt apám kedvence, telemorzsázta az ebédlőt vele, anyám gyakran pörlekedésre fogta őt emiatt: „Géééza, ki fogja felporszívózni?” Hát én, a fekete színű „kisötösbe” a portörlés is belefért. Nem kellett szólni a gyámügynek, a munka már fiatal koromban nemesített. Semmi kényszer, abban az időben teljesen normális volt, hogy a gyerekek segítenek otthon a szüleiknek.
Némi ellenszolgáltatás reményében persze, de milyen jó is volt értékelni a munkából szerzett javakat.
Szóval a helyben tipródás után elérkezett az est fénypontja: az ajándékosztás! Apu megint zoknit kapott, anyu meg konyharuhákat. A többire nem emlékszem, csak ezekre, meg persze az én játékomra: asztali foci, tudják az a pöngettyűs fajta. Holdjáró autó, amihez elemek kellettek, világított, pörgött, zenélt, sípolt és felül levegőt fújt ki, amin egy csikorgató-szerű labda táncolt. De még nincs vége, kaptam egy fémből készült valamit is, rá volt írva: „Elzett”. Bizony egy lakatot kaptam, gyűjtöttem a lakatokat, akkortájt nem kellett sok a boldogsághoz! Alighanem egy helyen szerezte be a Jézuska a holdjáró rakétával, meg a tavalyi búgócsigával együtt. Midegyikre ugyanaz volt írva, még a nyelvét kidugó kutyás pléh persely házikóra is. Abba gyűjtöttem a következő évben a kis aprómat.
Folytatom a jövő héten a sztorit, csak valaki csengetett hozzánk. Lehet a Télapó felejtett itt valamit a minap?
KAPCSOLÓDÓ:
Gyerekszemű karácsonyaim 1.
