FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A karácsonyi ünnepek közeledtével – nem titkolt szándékkal – a hétköznapi életben köztiszteletnek örvendő DAC-szurkolókat is szeretnénk megszólaltatni rovatunkban. Elsőként Fibi Sándor nyugalmazott tanárt-iskolaigazgatót kértem fel, meséljen nekünk a dunaszerdahelyi labdarúgóklubhoz való kötődéséről, úgy is mint a felvidéki magyarság egyik szimbólumáról. PaeDr. Fibi Sándorról köztudott, hogy egész életét a pedagógiának szentelte, a szakma elismerését főként azzal vívta ki, hogy új szemléletet vezetett be az általa irányított Vámbéry Ármin Alapiskolában, és hosszú évek óta szorgalmazza a szlovák nyelv tanításának más alapokra helyezését a magyar iskolákban.
„Meghagyni a gyerekeknek a gyerekkort” –mottójának tartalma sokkal mélyebb, mint azt elsőre hinnénk, hiszen a mai modern világunkban a gyerekek talán eleve idejekorán felnőtté válnak. Ehhez adott az iskola szerepe, a szabadidő hasznos eltöltése, például egy DAC-mérkőzésen. Nem csupán a sport szeretetéről szól, hanem az együvé tartozást is erősíti az ifjúságban. De még ennél is többet ad, felébreszti a nemzeti öntudatot, a gyerek megtanulja, hova tartozik, milyen mélyre nyúlnak a gyökerei. A játékvezető a sípjába fúj, elkezdődik a mérkőzés, miközben felcsendül nemzeti imádságunk első sora: „Isten, áldd meg a magyart..!” Erős kezdés, az interjút ugyanilyen tartalommal töltjük…
Kedves Tanár úr, mély tisztelettel köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet. Természetesen a DAC lesz a fő téma, de nem tudjuk, és nem is szeretném kikerülni a pedagógus szerepét ifjúságunk nevelésében. Mit jelent Önnek a DAC, hogy ismerkedett meg a dunaszerdahelyi focival?
Azt mondanám, hogy nekünk magyaroknak a DAC az dac – így kisbetűvel. A dac az ellenállás egy formája, reagálás a valóságra.
A DAC kivívta magának azt a tiszteletet, hogy akár Erdélyből, akár a Kárpát-medence bármely más pontjáról eljöjjenek az emberek, és érezzék, megértsék, mi az a dac!
És most függetlenül attól, milyen nemzetiségű játékosok játszanak a csapatban, az a dac bennük és bennünk van, mi magunk vagyunk a DAC is. Persze, abban az időben, amikor én Dunaszerdahelyre kerültem, javarészt magyar nemzetiségű játékosok játszottak itt. Tóth Laciék érája alatt fantasztikus teljesítményt nyújtott a DAC, boldogan mentünk haza a stadionból. Mindent megtettek a nézőkért, szívvel-lélekkel játszottak. Ugyanígy Dušan Liba vagy Jano Hodúr, meg a többiek, ők is a mi fiaink lettek, értünk játszottak, ezzel szerettették meg magukat.
Egy közép-szlovákiai kis településről, Fülekpüspökiről kerültem Dunaszerdahelyre. Szülőfalumban a gyereknek nem volt sok lehetősége, maximum lement a pályára rúgni a labdát. A focit mindig is kedveltem, védtem is az ottani csapatban. Mikor ide kerültem, a DAC még viszonylag csak egy kis csapat volt. Néha kimentünk a stadionba, nem minden meccsre persze. Élt Dunaszerdahelyen egy csodálatos ember, akit Weisz Mihálynak hívtak. Ő volt az, aki megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy a DAC-ból nagy csapat lehessen. Gondoljunk csak bele, elérte azt, hogy Dunaszerdahelynek, ennek az akkor még viszonylag kis városnak első osztályú csapata legyen, frenetikus esemény volt.
Életem nagy élménye, amikor a prágai Sparta játszott Dunaszerdahelyen roskadásig telt lelátók előtt, állítólag 15 130 néző volt azon a meccsen a stadionban. A Sparta már 3:1-re vezetett, aztán beállt Medgyes Józsi és kiegyenlített. Óriási büszkeségnek számított, pedig még csak nem is nyertünk.
De az, hogy ez a dél-szlovákiai kis csapat – akkor még inkább így nevezték, nem felvidékinek –megszorongatta az akkori ország talán legnagyobb, legismertebb csapatát, a prágai Spartát, hozzásegített, hogy egyenlőnek érezzük magunkat a többségi lakossággal. Megint csak azt mondom, nekünk magyaroknak a DAC az dac, és nem a Déácé. A dac egyfajta reakció arra, hogy nem egy alkalommal másodrendű állampolgárnak kezelik az itteni magyarokat. Sok minden történt Trianon óta, nagyszüleim, szüleim is rajta voltak azon a listán, ami alapján el kellett volna hagyniuk az országot. Mire arra sor került volna, szerencsére leállították a kitelepítéseket…
1987-ben kupagyőztesek lettünk, igaz csak tizenegyesekkel, de sikerült legyőznünk a Spartát. Nagy volt az öröm akkor ebben a kisvárosban, fantasztikus sikerként éltük meg. És ugye, a svéd labdarúgás abban az időben is erős volt, mi meg 6:0-ra leradíroztuk a svéd kupagyőztes Växjöt a pályáról. Aztán a Bayern Münchennel kerültünk össze… Az idősebb dunaszerdahelyiek minden bizonnyal emlékeznek arra a csodálatos gólra, amelyet Szaban Tibi lőtt Münchenben a már akkor is világhírű csapatnak…. Állítólag a visszavágó előtt történt, hogy amikor a Bayern autóbusza megállt Dunaszerdahelyen a stadion előtt, kiszállt az edzőjük és azt kérdezte a járókelőktől, hol van itt a nagy stadion? Milyen nagy stadion? – válaszolták neki, itt csak ez az egy stadion van…. Igaz, hogy 0:2-re kikaptunk, de a Bayern München ellen még az is dicsőség volt.
Akkor is a mi csapatunk volt a DAC és most is az. Az a lényeg, hogy mindig olyan teljesítményt nyújtsanak a pályán a játékosaink, hogy büszkék lehessünk rájuk. Még ha más országokból is jött több játékos, ha a szívüket-lelküket kiteszik a pályán, mi tudni fogjuk, hogy értünk játszanak. Akkor az sem számít, ha esetleg kikapunk, a következő meccsen akkor is garantáltan tele lesz a stadion. Teltek az évek, jött a rendszerváltozás, sok klub megszűnt vagy alacsonyabb osztályokban játszik, de a DAC karrierje felfelé ível. Kassának volt két 1. ligás csapata, a VSS csak tengődik a második ligában, a Lokomotíváról pedig alig hallunk valamit… Vagy ott a Ligetfalu és a pozsonyi Inter, szintén 1. ligás csapatok voltak, de mára letűntek a labdarúgás egéről…
Dunaszerdahelyen viszont minimum 5 ezer ember mindig kint van a stadionban, nagyszerű érzés ez. Ez maga a dac, az egész felvidéki magyarság magáénak érzi a klubot, mert a klub testesíti meg a dacot bennünk!
Közben pedig más csapatok hazai mérkőzéseire alig néhány száz ember kíváncsi… A felvidéki magyarokat nagyon sokszor megkülönböztetik, másképpen kezelik, ami javarészt a mindenkori politikai korifeusok hozzáállásának köszönhető. A foci által is lettünk és vagyunk valakik! Az iskolában gyakran mondogattam a gyerekeknek: annak örülök, ha titeket is ott látlak a stadionban. Másnap tudunk beszélni az élményekről…
A Vámbéry Ármin Alapiskola egykori igazgatójaként bizonyára visszaemlékezik azokra az évekre, amikor az alapiskola még sporttagozatos osztályokat is indított, ez minden bizonnyal megfelelő táptalajt készített elő a DAC akkori és jövendőbeli növendékeinek.
Amikor én lettem az akkor még Hviezdoslav utcai Alapiskola igazgatója, kezdeményeztem egy beszélgetést a DAC vezetőségével. Arra gondoltam, hogy a sportosztályok végzőseinek adjuk meg a lehetőséget arra, hogy a DAC-ba beépülve eredményesebben fejlődjenek. Ha csak öt tehetséget nevelünk ki évfolyamonként, akiket aztán be tud építeni a DAC, már megérte foglalkozni velük.
A lányok inkább atletizáltak, a fiúk fociztak. Egyik-másik lány egész szép eredményeket ért el, de a fiúknál nem találtam teljes megértésre. Ezek a gyerekek többnyire elkerültek valamelyik környékbeli faluba focizni, csak pár srác vitte valamire a DAC-ban. Ravasz Tibin és egy-két játékoson kívül elvesztek a fiatal tehetségek. Arra gondoltam, ha nincs rájuk szükség, akkor minek csináljuk ezt az egészet? Így lett a sporttagozat helyett inkább angol nyelvtagozat az iskolában. Kellett volna talán egy ifjúsági előkészítő csapat, a mostani Labdarúgó Akadémia amolyan egyszerűsített változata.
A dunaszerdahelyi Hviezdoslav utcai Alapiskola 1982-ben nyitotta meg kapuit a város nyugati lakótelepén. Ez az iskola vette fel 2000-ben a Vámbéry Ármin Alapiskola nevet. Bevallom, amikor én 1968-ban Dunaszerdahelyre kerültem, nem tudtam, ki is volt az a Vámbéry Ármin. A „templom téren” az egyik ház falán találtam egy emléktáblát, amire az volt írva, hogy ezen a helyen állt a világhírű tudós és utazó háza. Kérdezgettem az új ismerőseimet, mit tudnak róla, de általában az volt a válasz, hogy egy utazó, aki járta a világot.
Érdekes módon, amikor a Komenský utcai Alapiskola igazgatója, nyugodjék Csomor Laci bácsi nyugdíjba vonult, jutalomképpen – mivel ő a Pedagógusok Szakszervezete Országos elnökségének évtizedek óta tagja volt – utazást szervezhetett Üzbegisztánba 25 pedagógus számára, akik aktívan dolgoztak a pedagógusok szakszervezetében alapiskolai, járási vagy kerületi szinten. A kiválasztottak között voltam én is… Érdekes módon, amikor Taskentben a múzeum termeit jártuk, mintegy véletlenül felfedeztem a Vámbéry Ármin emlékfalat. Ott tudtam meg, ki volt ő valójában.
Azóta, hála Hodossy Gyula barátomnak is, komoly kultusza alakult ki Vámbérynek Dunaszerdahelyen. Két iskola is felvette a nevét, két szobra is van a városban, és egyedüli városként az országban immár 21. alkalommal rendezett nemzetközi tudományos konferenciát – a Vámbéry Ármin Nemzetközi Konferenciát -, amelyen nemzetközi tekintéllyel rendelkező tudósok tartanak nagyon értékes előadásokat Vámbéry munkásságáról, illetve a múlt és a jelen történéseiről azokban az országokban, amelyekben a mi világhírű tudósunk járt. Ezért is jó dunaszerdahelyinek lenni!
Említette, hogy minket, felvidéki magyarokat sokszor ér megkülönböztetés. Lehet valamiféle párhuzamot vonni a szurkolóinkat ért megkülönböztetések és az oktatásban tapasztalt megkülönböztetések vagy elvárások között?
Ami a lelátót illeti, az idők során kialakult gyönyörű szokás, hogy a szurkolók a mérkőzés kezdete előtt elénekelik a Nélküledet, majd amikor a bíró belefúj a sípjába és elkezdődik a mérkőzés, a Himnuszt. Rendkívül büszke vagyok a DAC szurkolótáborára. A dunaszerdahelyi szurkoló sosem alacsonyodik le a pozsonyi vagy a nagyszombati drukkerek szintjére, még akkor sem, ha provokálják. Talán nevezhetjük ezt kulturális fejlettségnek, ami nálunk megvan, de mondjuk bizonyos pozsonyi vagy nagyszombati szurkolóknál hiányzik. Eljön ide 3-400 Slovan- vagy Nagyszombat-szurkoló, és miket megengednek maguknak… – még a folyamatos k**va magyarozást is. Ha emlékezetem nem csal, talán csak egyszer fordult elő, hogy rendőri segítséggel viszonylag finoman ki lettek küldve emiatt, és az egyébként is elítélendő viselkedésük miatt a stadionból, majd a városból.
Sok víz lefolyt már a Dunán a 2008. november elsejei szurkolóverés óta. Emlékszem, aznap délelőtt jöttem haza a fiammal és fegyveres katonák cirkáltak az utcákon. Egymástól kérdeztük, vajon mi készül itt? Ez az ország valóban nem tartja fontosnak bocsánatot kérni a történtek miatt? Csak bocsánatot, nincs bennünk megtorlási vágy. Ha dobálták volna szurkolóink az ellenfél szurkolóit vagy a rendőröket, akkor megértem, miért történt, ami történt. De akkor sem lett volna indokolt ilyen brutális fellépés! Mégis megtörténhetett… – de mi volt vajon a céljuk ezzel? Elvárnánk, hogy legalább egy kompetens polgár kiálljon és elmondja, hibát követtünk el!
Magyar-szlovák szakos tanárként felismertem, hogy a magyar anyanyelvű gyerekeket először beszélni kell megtanítani szlovákul.
A szlovákot csak idegen nyelvként szabad tanítani a magyar iskolákban, másként nem lehet az elvárt szinten elsajátíttani velük ezt a nyelvet. Nevezhetik a szlovák nyelvet a többség nyelvének, a környezet nyelvének, hivatalos nyelvnek vagy államnyelvnek, de egy magyar gyereknek sosem lesz az anyanyelve, ezt egyszerűen tudatosítania kell mindenkinek.
Iskolaigazgatóként többszöri tanácskozás után meghívtam Dušan Čaplovič akkori miniszterelnök-helyettest az iskolánkba, hogy a helyszínen tapasztalja, lehet a szlovák nyelvet sikeresen is tanítani, ha az idegen nyelv tanításának a módszertanát alkalmazzuk, tehát, hogy mi az, amiben változtatni kéne a szlovák nyelv oktatásában. Ne a nyelvtan tanítása domináljon, meg kivételeket tanítsunk az alsó tagozatokban, hanem a nyelvet, az élő beszédet, hogy először kommunikálni tudjon a gyerek. Miért kell szlovák verseket tanulnia, aminek a szövegét nem is érti, hiszen még beszélni sem tud szlovákul? Ez koncepcionális kérdés, ne a politikusok döntsék el, hogy mit és hogyan kell tanítani, hanem a szakemberek. 15 év folyamatos viták után tette csak lehetővé a törvény, hogy az iskola immár a helyes útra térjen ezen a téren…
Meg kell, hogy mondjam, amikor elterveztem ezt a beszélgetést Önnel, pontosan ebben a szellemben képzeltem el. Köszönöm szépen, Tanár úr! Hajrá DAC, és persze hajrá magyar iskola!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
