A cikk megjelent a Klikk Out 2021/12. számában.
Gyerekkoromtól belém forrott valamiféle apró búcsúzkodás, visszapillantás anyura, mielőtt elindulok otthonról. Ő mindig forszírozta, hogy ha kirándulni megyünk, akkor köszönjünk el személyesen, mert a büdös életbe is, sose tudhatjuk, mi jön szembe, és az utolsó képünk, vagy az utolsó pillantások egyike mindig megmarad azokról, akik közel állnak hozzánk. Így maradt meg nyolc éve az otthoni ágya szélén ülő várkonyi nagyapám arca, mielőtt elutaztunk. Utána ugyanis már csak a temetésére értünk haza.
Most halt meg egy régi jóbarátom, kollégám, akivel az elmúlt két évben leginkább csak telefonon beszéltünk, és az az utolsó képem róla, hogy az autóból kipillantva meglátom a Budapest kávézó előtt a járdán beszélgetni. Nem is tudom, hogy ez pontosan mennyi ideje történt, vagy hogy azóta beszéltünk-e, de olyan gyorsan robogunk mindannyian, hogy az ilyesmit alig van idő feldolgozni.
Mióta nekem is családom van, hiányérzetem támad, ha Renivel úgy válunk el több órára, hogy nem mondtuk egymásnak, vigyázz magadra. Nyilván nem előzünk meg ezzel semmit, viszont ha kimondjuk, a lelkiállapotban nem marad egy nyílás, ami később kisebesedhetne. Egy kis megnyugvást ad.
Az elmúlt – lassan két évben – a családunkkal lehettünk legtöbbet, és akárhányszor elmondhattuk a másiknak ugyanezt. Volt is miért, hiszen éppen valaminek a közepén csücsülünk, ami – mondjuk úgy – az itt élő 60-asok és a tőlük fiatalabb generációk eddigi talán legnagyobb traumája.
Olyan valódi véres háború nélkül is már mindenki elvesztett valakit/valakiket, és ugyan az az élet rendje, hogy szeretteink távoznak, a világjárvány ezeket a tragédiákat sokszorosítja és gyakran a szokásosnál is váratlanabbá teszi.
Másfél évvel ezelőtt annyival jobb volt minden. Nemcsak azért, mert nem tudtuk mi vár ránk, hanem mert a járvány kezdetén lehetett egy olyan érzése az embernek, hogy összefogtunk, mindenki kiveszi a részét a megoldásból, ami el fog jönni. Még csak szinte a horizonton voltak olyan csacsiságok, hogy ez kitaláció, vagy hogy az emberek tönkretétele a cél, de mivel minket nem ért olyan nagy trauma az elején, úgy hihettük, hogy az olasz vagy a spanyol pokol 2020 tavaszáról minket nem érint. Bennünket ne buzeráljanak egy-két köhécselő ember miatt!
Aztán ősztől jöttek az öblös pofonok, ostoba politikai döntések, majd leginkább az idei év elején néhány hónapra mindenki elhalkult. Végül mire elérhetővé vált mindenki számára az, amire a legtöbben vártak, az oltás, addigra a nép egyik felének nem kellett. Növekedtek az árkok, mára szakadékokká váltak, amelyek gyakran áthidalhatatlanok.
E sorok írásakor épp néhány napja annak, hogy dunaszerdahelyi és környékbeli orvosok felhívást kezdeményeztek az oltatlanokhoz, arra kérve őket, gondolják át, és menjenek el beoltatni magukat. Tavaly tavasszal egy hatalmas szurkolói molinóval köszönték meg a helyiek a dunaszerdahelyi kórház dolgozóinak munkáját és kitartását. Amikor az év eleji, valamint a mostani állapotokhoz képest még alig volt dolguk. Az előző hullám idején már kitették a lelküket a betegekért, noha azon kívül túl sok eszközük ehhez nem állt rendelkezésre.
Most már volna biztonsági öv, csak be kéne kötni. Erre a szakemberek lettek a legnagyobb ellenség. Pedig most se a politikusoknak kell hinni, hanem azoknak, akik néhány kivételtől eltekintve egy emberként sorakoznak fel az oltások mögé.
Mégis kire kéne hallgatnunk, ha nem rájuk? Nem az ácsot kérjük meg, hogy építsen fölénk tetőt? Vagy nem a péket, hogy süsse meg a mindennapi kenyerünket? Esetleg a tűzoltót, hogy mentsen ki, vagy a sebészt, hogy rakjon össze bennünket, ha baj van?
Én nem szeretnék egy láncszem lenni a valaki gyászához vezető Pillangó-effektusban, miközben engem alig csapott meg az a bizonyos szellő. Nem szeretnék az sem lenni, aki miatt máshoz nem ér oda időben a mentő, vagy akinek a megmentése mellett döntenek az orvosok máséval szemben, mert én fiatal vagyok és más bajom eddig nem is volt. De legalábbis mindent megteszek azért, hogy ezek esélyét minimalizáljam, és arra kérlek, tegyél így te is!
Mit tennél, ha kapnál egy levelet, melyben azt írnák: a következő hónapokban baleset fog érni, vigyázz magadra! Arra kérlek, kösd be a biztonsági öved, mert ezzel a tudattal együtt kell élnünk!
Biztonsági öv nélkül egy kisebb karambolban is összetörheted magad, annak viszont parányi az esélye, hogy épp az öv miatt esik nagyobb bajod.
Be kell rendezkednünk egy koronavírusos világra, mert ez itt marad velünk, és ha nem mi tesszük, akkor majd ő rendezkedik be, míg fel nem él bennünket. Testileg, lelkileg, szellemileg.
Arra kérlek, vigyázz magadra, mert várnak haza a szeretteid! Boldog karácsonyt és újévet!
