Azt hiszem, nem írtam még a karácsonyt körülölelő vallási dolgokról, legfeljebb a múltkori részben a szentestéről. Más idők jártak akkor, tudtam, ki az a Jézuska, de ennyi. A vallás és a hit a múlt rendszer egyik tabutémája volt, „fenyőünnep” – így nevezték a karácsonyt, a templomot pedig nálunk csupán „tájékozódási pontként” kímélték meg. Abban az időben nem volt szokás a ünnepeket Jézus születéséhez kapcsolni, szüleim bár hittek Istenben, nem erőltették rám a témát, viszont ha kérdeztem, szívesen válaszoltak, és imádkozni is megtanítottak. Sok mindenre ugyanakkor magamnak kellett rájönnöm, némely dolgokra csak tinédzser koromban.
Volt a hálószobánkban egy hatalmas kép, Jézus ült szürkületben egy hegyen, amit felhők nyaldostak. Háttérben egy város, magas házakkal, itt-ott megvillanó fények az ablakokban. Szóval Jézus a felhőkön ül, a magasból pedig mindent lát, még engem is figyel, mikor mit csinálok. Isten szemével figyel, rosszalkodok-e, megeszem-e az ebédet, meg ilyenek. Ezt gondoltam, ezt hittem, és tulajdonképpen nem is tévedtem. Óvodába jártam, majd jöttek az ünnepek, s mivel egész évben jó gyerek voltam, vártam az ajándékomat. Sosem feledem azt az esztendőt, én voltam az utolsó az osztályunkban, aki bárányhimlős lett. Mert mikorra betegedjen meg a gyerek, ha nem pont az ünnepekre, ugye. Abban az évben pettyesen álltam a fa előtt, vakaróztam és szétkentem magamon mindenhol a folyópúdert. Kezemben szorongatva a nagyiéktól hazahozott könyvet, vártam, mikor szólal meg a harang a fán.
Letelt a pár éves „szolgálatom” a nagyszülőknél, elmúlt a jódolgom is, hisz’ minden reggel időben kelni kellett.
Aki korán kel, az már nagyfiú, csak a pisisek alusznak délig, én meg már nem voltam pisis. Kívülről ismertem az egész könyvet, szlovák mesekönyv volt, anyu lefordította magyarra a nagyiéknak, hogy tudjanak ők is olvasni belőle nekem. Az asztalon puncsos sütemény, meg dobos, mondhatni megszokott terítéknek számított minden ünnep alkalmával. Na meg a fa, az „üvegmosó” ágaival, melyeket az utolsó éveiben már gyufaszállal kellett kiékelni. Agyon volt már strapálva szegény, de a fa az fa, bár ágak nélkül eléggé szürreális látványt mutatott. A mi Fánk volt, így nagybetűvel, el sem tudtam volna képzelni másikat helyette, csak mikor a húgom megszületett, akkor lett lecserélve. Az már nem fért fel az asztalra, sokkal magasabb volt, mint ez az üvegmosó fajta.
Kb. annyival magasabb, mint én a babámtól, akit Miminkónak neveztem el egy rajzfilm után. Bizony, tíz évig egykeként tartottak nyilván, ennyi év van a húgom és köztem.
Abban az esztendőben kaptam meg életem első kisvonatát, egy H0-ás Piko szettet. Kék villanymozdony, nyitott teherkocsikkal, hozzá kör alakú vasúti pálya, meg a trafó. A Piko itt a gyártó neve, nem az, amire elsőként tetszett gondolni. Volt már otthon pár „használt” kocsim, keresztapám valószínűleg olyan célzattal őrizte korábban, amit nekem az álmok valósággá fabrikáltak. Ezek a gyermekkori karácsonyok egyben útravalók is voltak, épp’ csak megtanulva a betűvetés fortélyait, tudatosan készülve az életre, a tudás fáját gondozva. Szüleim büszkén mondogatták fűnek-fának, a gyerek olyan szépen ír, hogy kiállították a faliújságra a füzetét.
Egyébként ma is szépen írok, tetszenek látni, milyen szép kerek betűk ezek is itt a weboldalon?
Hogy mi voltam még? Hát a legidősebb unoka a családban, próbáltak ugyan utolérni, de nem sikerült. Talán mert minden este imádkoztam lefekvés előtt: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem…” Anyai nagyszüleimnél, a kultúrház gondnoki lakásában élő karácsonyfa várt, a papa szerzett valahonnét, megvoltak a forrásai rá. Pici házikó formájú izzósor díszítette a fát, mellette a falon az a kakukkos óra, melyhez mindenkor igazodott az ünnepi látogatásunk. Imádtam ugyanis, ahogy minden egész órában a kis jószág kikandikál az odújából, s ütemes szóval jelzi, éppen hányadán áll aznap az idő kereke. Két hosszú lánc lógott a szerkezetből, ezzel kellett felhúzni az órát a toboz formájú markolatok segítségével. Az előszobában egy hatalmas kulcskarika volt felakasztva, olyan titkos helyeket is nyitott, ahová halandó csak ritkán tehette be a lábát. Elvitt a színpad alá és megmutatta, hol laknak a tekebábuk, mikor nem támad rájuk golyózápor.
Nagyapám nagy zsugás hírében állt, egy-egy kártyaparti mendikálás közben is belefért.
Az egyszeri alkalom szüli a legnagyobb győzelmeket, mikor is az asztal felett „táncoló”, mámorító magyar cseresznyepálinka illatának bűvöletében a lapjárásom szerencsés fordulatot vett. S miközben a felnőttek az ünnepekre, valamit egymás egészségére ittak, nekem sikerült „francia kártyában” engedmények és csalafintaság nélkül legyőznöm a mindenkor szigorú tekintetű, ugyanakkor karakán nagyapámat. Alig hitten el, otthon megszoktam, hogy apám ellen néha csalok az „Ember ne mérgelődj” nevezetű játékban, na de a papa sosem engedte volna meg a svindlizést. Becsületes volt, mert a becsület talán az egyetlen olyan ismérvünk, ami ha elbukunk sem veszhet el soha.
A kultúrház előtt állt minden évben a város karácsonyfája. Egykor még kicsit odébb, majd nagyjából a mostani helyén.
Mikor a nagyszülőkhöz mentünk, muszáj volt megszámolni, mennyi izzó ég rajta és mennyi nem. Szerintem már gyerekkoromban is pont olyan mániákus voltam az ilyen dolgokban, ahogy most. Ami nem szimmetrikus, az nem tökéletes, de ha hiányos valami, akkor sem – ezt vallottam. Persze addig törekedtem folyton, akkurátusan az arányokra, hogy általában „túltoltam a biciklit”. Szegény családom elnéző volt velem, most is az. Tessék csak megkérdezni a feleségem, tudna ám mesélni…
Na de a Télapó látogatását nem említettem még. Abban az időben a telek még telek voltak, egy alkalommal hatalmas szánon érkezett a kultúrház elé. Határozottan emlékszem, hogy nem kerekei voltak a szekérnek, a lovak prüszköltek, párás leheletük, mint a gőzmozdonyé szállt felfelé a zimankóban. Nagyapám megsimogatta a fejem, majd odasúgta: „neked biztosan fog jutni cukorka, mert én ismerem az „öreget”, és szóltam pár szót az érdekedben.” Mondanom sem kell, mekkora dolog volt ez akkor, na de honnét ismerhette vajon a papa a Télapót? Később megtudtam, hogy ugyanez a Télapó mennyire kedvelte az éjszaka fényeit! Szóval? Ha megfejtették a feladványt, bátran tessék hozzászólásban leírni. Az első öt helyes megfejtő benne lesz az első tízben…
Jövő héten a befejező résszel beköszönt az idei karácsony is. Csak rajtunk múlik, milyenné tesszük!
KAPCSOLÓDÓ:
Gyermekszemű karácsonyaim 1., 2.
