Sokáig egyke voltam – utaltam rá az előző részben -, de ahogy a mellékelt ábra is mutatja, 1986-ban már a kezemben tarhattam a kishúgom. Nálunk is a legkisebb családtag lett egyszeriben mindenki szeme fénye, a szüleimé, nagyszüleimé… én pedig „nagytesóként” elkezdtem felnőni a feladathoz. Ez tök normális, szerintem minden családban így működnek a dolgok. Ettől még nem szenvedtem semmiben sem hiányt, legfeljebb a fontossági sorrendben kerültem picit hátrébb. Tízéves voltam, megtanultam, hogy adni jobb, mint kapni… bár igaz, ami igaz, kapni sem rossz.
Mondjuk könyvet, annak idején létezett egy sorozat, talán még napjainkban is fellelhetőek a Búvár zsebkönyvek – így hívták őket, abból is az Ősállatokhoz címzett kötet (inkább kötetecske) volt az első példányom. Könyvtáram első komolyabb darabjait képezték, nagyapám a tudtomra adta, hogy attól lesz tiéd egy könyv, ha beleírod a neved: Bögi Róbert, 1985 karácsonyára – a papa öreges betűivel díszítette az első lapot. Azt hiszem, az ember bármennyire is felnőhet, bizonyos emlékek sosem kopnak meg benne.
Örömök, de néha csalódások is, melyeket próbálsz gyerekfejjel leplezni, hogy felnőttként mosolyt csaljanak az arcodra ezek a sztorik…
Sokat jártam át a szomszéd srácokhoz játszani, együtt nőttünk fel, egymás mellett szocializálódtunk, Istenem, gyönyörű gyerekkorunk volt. Tudom, sokszor emlegetem, hogy az egy más világ volt akkoriban, egy felesleges klisék nélküli korszak, melyben a gyerekeknek nem kellett idejekorán a felnőttek dolgaival foglalkozni, mégis fogékonyabbak voltunk akár a házimunkára, és esetenként a bevásárlást is ránk lehetett bízni. De főként – és ez szintén fontos tényező -, mert szüleink aggodalom nélkül kiengedtek az utcára minket, nem kellett „cukrosbácsiktól” tartani.
Mit kérnél karácsonyra? – kérdezték a szüleim – a következő mondatuk pedig rögtön adta is a választékot: tudod, mi az a biliárd?
Akkor nem kapcsoltam, mint a Rózsa Gyuri… Én olyan autópályát szerettem volna, amilyen az Attiláéknak volt, folyton azt nyüstöltük a gombfocis évek előtt. Eljött a karácsony, és egy hatalmas doboz lapult a fa alatt, ó igen ez az, ez biztosan az, nem férhet kétség hozzá – gondoltam. Akkoriban az volt a szokásunk, hogy jóval az ajándékosztás előtt kirakodtunk a fa alá, ahogy a fenyőfát sem szenteste díszítettük fel, hanem amikor késztetést éreztünk rá. Azért nem nyáron na, maradjunk annyiban, hogy pár nappal, maximum egy héttel a szenteste előtt. Akinek van gyereke az tudja, hogy megy ez, akinek nincs, az majd megtudja! Pár napig bűvöltem a dobozt, majd azon a bizonyos napon anyuék bekapcsolták a már akkor is retrónak számító szalagos magnót:
Csendes éj, szentséges éj… Te szentséges ég, hát ez nem is autópálya, hanem egy mini biliárdasztal!
Két dákó, öt színes golyó, kettő „gomba”, meg a nehézség, ami rám telepedett, amikor kibontottam. Nem tudom, hogy a beletörődés segített-e hozzá, de később az egyik kedvenc játékom lett. A piros golyóbis dupla értéknek számított, és a legnagyobb kihívást a két „gomba” közti lyuk jelentette. Oda beletrafálni 200 pontot ért, értelemszerűen a piros golyóval 400-at! Aztán ha borult a „gomba” odalett minden… A húgom zöld vízimanót kapott tőlem, amit elneveztünk Frednek. Rusnya egy szerzet volt, de a manók alapból szerethető teremtmények, szóval megtartottuk. Zöld filc a teste, zöld pamutból volt a haja és úgy vigyorgott, ahogy apám a „kis Kabos” kabaréjain szokott, amit ugyanarra a szalagos (vagy legyen orsós, kinek hogy tetszik) magnetofonra játszott fel szilveszterkor.
Teltek az évek, de valahogy sosem volt nagy divatja nálunk az élő halnak – kivéve, amik az akváriumokban éltek. Talán mert senki sem szeretett bíbelődni a pikkelyekkel, nem beszélve a torkunkon akadó halszálkákról.
Kicsit sajnáltam, hisz’ a halfilé bármennyire is finom, nem tud úszkálni a fürdőkádban, és nem néz rád bágyadtan azzal a nagy gülü szemeivel. Erre csak egy jól megtermett ponty képes. Az esti fürdés előtt pedig apám mutatványa következett: át kellett ugyanis rakni a halacskát abba a piros színű füles vájdlingba, amit alapból az akváriumok tisztításához használt a fater.
Néha sikerült, néha nem, a nyolcadik emeleten nem olyan egyszerű ám állatot tartani… Csak úgy a margóra jegyzem meg: sivatagi ugróegér, „normál” egér, de nem az, amit a fater hozott haza a táskájában véletlenül a melóból… Továbbá, amilyen hörcsög csak létezik, nyúl, tengerimalac, zebrapinty, kanárimadár, hullámos papagáj, teknősbéka, na meg egyéb apróbb rágcsálók. Ebből kb. mind kiszökött legalább egyszer, és egyik-másik harapott is! Azt látták volna, amikor a teknősbéka rácuppant a fater tenyerére és az istennek sem engedte el. Anyu hozta a fakanalat, azzal ütö…, vagyis kocogtatta a páncélját!
Egyedül a húgom „Hápi kacsája” nem harapott, de miután századszor is meg kellett hallgatni Pap Rita és Bodnár Attila örökzöldjét: „Hápi kacsa, te vagy az új haver, kicsi kacsa, téged szeretni kell…” – olyan volt, mintha harapott volna!
A halhoz anyám általában hagymás krumplisalátát készített, ritkábban majonézest. Azóta is nosztalgiával tekintek rá, mert majonézes krumplisaláta szinte mindenütt van az ünnepi asztalon, na de hagymás? Pedig imádtam, főleg amikor édesanyám keze a feketebors ízesítésnél kicsit megszaladt. Egy nappal szenteste előtt kellett elkészíteni, hogy az ízek jól összeérjenek, majd irány a balkon, ott „pihentettük” a téli éjszakában. A hűtőbe amúgy sem fért volna be a hatalmas lábas, esetenként a fehér vájdling. Vagy mindkettő! Nagyüzemi konyha – szokta volt mondani anyám a háztartásra, aztán kezdetét vették a marha nagy lakmározások, három nap és három éjjel. Enni mindig volt mit, mi tagadás, étvágyunk is akadt „hellyel-közzel”…
Ami biztos, hogy sosem unatkoztunk, társasjáték akadt bőven, nem is hagytuk porosodni a szekrény mélyén egyiket sem. Sakk, dáma, malom, Ember ne mérgelődj és a különféle kártyajátékok: Kvarteto, Fekete Péter, pexeso, meg a francia kártya, amiről azt gondoltam, hogy valamiféle nyugati tiltott cucc.
Talán azért, mert ebben nőttünk fel, nem voltak mobiltelefonok, számítógépek, videójátékok és a tévénk is sokáig csak fekete-fehér képet sugárzott. Ha vendégek érkeztek, minimum egy kártyapartit „kötelező” volt lejátszani a férfinépnek, miközben előkerült a manapság „méregdrágán” árusított kristálypohár készlet a 70-es években gyártott elhúzhatós vitrinből. Ilyenkor természetesen mi gyerekek sem tétlenkedtünk, ha éppen nem volt senki játékra fogható mendikáló, a húgomat „kínoztam” valami sületlenséggel. Plüssállatokat szedtünk elő, és „pártot alapítottunk” a meleg szobában. Volt kutyapárt, macskapárt, vagy a Flinstone családtól koppintott Ökör-kör, amihez rajzlapból fejfedőt készítettünk szarvakkal. Se szeri, se száma ezeknek a történeteknek, amihez általában semmi más nem kellett, csak mi magunk, a fantáziánk, némi rajzlap és színes ceruza. Meg persze a szeretet és a törődés, ami még a színes ceruzáknál is olcsóbb, mégis megfizethetetlen…
Valami ilyesmit kívánunk manapság is átadni szeretteinknek, családtagjainknak, barátainknak… Azoknak az embereknek, akiknek talán az én szerény írásom is egyfajta ajándék. Kedves barátaim, tisztelt olvasóim, kérem engedjék – engedjétek meg nekem, hogy meghitt karácsonyi ünnepeket kívánjon a srác a Grundról!
KAPCSOLÓDÓ:
Gyermekszemű karácsonyaim 1., 2., 3.
