FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A karácsonyi ünnepek közeledtével a hétköznapi életben köztiszteletnek örvendő DAC-szurkolókat is szeretnénk megszólítani rovatunkban. Mai riportalanyunkat Dunaszerdahely környékén, de a szélesebb régióban, sőt mondhatni Közép-Kelet-Európában is sokan ismerik. Örzsik Ödön gyermekorvos – kardiológus, elismert szívspecialista, ugyanakkor kiváló fényképész is. Nem csupán DAC-mérkőzéseken készít képeket, egyéb sportágakban, vagy éppen kulturális rendezvényeken is otthonosan mozog. A jelenleg Ausztriában praktizáló doktor úrral a 80-as évek elejétől találkozhatunk a pálya szélén, amint masinájával megörökíti a DAC csapatának tündöklését és olykor szürkébb éveit is. Itt a Klikkout-on szintén rendszeresen jelennek meg képei, de például a Sport napilap hasábjain is feltűnik egy-egy ügyesen elkapott pillanata.
Épp’ csak hazaérkezett a nem is oly közeli osztrák kisvárosból, hogy másnap már a felszerelésével együtt az Aréna felé vegye az irányt. A negyven év kitartó – ahogy ő fogalmazott -, kedvtelésből, relaxból folytatott szenvedélye nem működhetne a sport, azon belül is a labdarúgás iránti szeretete nélkül. Több más kérdés mellett nyilván arra voltam kíváncsi, mit jelent számára a DAC, miként éli meg a mérkőzéseket fotósként és egyben szurkolóként? Úgy gondolom, érdekes riport elé néz a tisztelt olvasóközönség.
Doktor úr, megtisztel, hogy elfogadta a felkérésemet. Ha megengedi, első kérdésem talán az lenne, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? De, hogy érhető legyek, az orvoslás mellett először a foci került a látószögébe, vagy csak a fotózás által ismerkedett meg a DAC-cal?
A fotózás volt előbb, már ötéves koromban megismerkedtem a fényképészettel. 1982-ben egy barátságos mérkőzés erejéig a többszörös szovjet bajnok, Dinamo Kijev jött Dunaszerdahelyre játszani, az akkor még második ligás DAC csapatához.
Adta magát az alkalom, ha már fotózok, ezt a jeles eseményt nem hagyhattam ki. Lényegében ez volt az első DAC-mérkőzésem, ami egyébként nem kis meglepetésre 1:1-es döntetlent hozott.
Sikerült elcsípnem azt a pillanatot, amikor Weisz Mihály, a DAC egyesületi elnöke – mindenki Misi bácsija – fogadja a vendégek küldöttségét, köztük az Aranylabdás Oleg Blohint.
Misi bácsi nagy stratéga volt, a TSZ-elnökök versengtek a kegyeiért, mikor melyik patronálja a klubot. Ezt követően, amikor csak tehettem, a pálya széléről fotóztam a DAC találkozóit.
A DAC-ról fotózok, de nem a DAC-nak, kizárólag a médiáknak, napilapoknak, folyóiratoknak, valamint 2008-tól a szlovák hírügynökségnek, a TASR-nek. Az a bizonyos november elsejei DAC–Slovan mérkőzés volt az első, amikor a TASR részére készítettem felvételeket. Az első publikálás óta több mint ezer képet küldtem már az országos hírügynökségnek. Nagyon alapos és gyors munkát igényel, már a mérkőzés félidejében kérik a képeket. A fényképészet egykori világa és a mostani között fényéves különbségek vannak. Az ember manapság a masináján kívül, laptoppal, valamint különféle programokkal dolgozik.
Mindig is hobbinak fogtam fel a fotózást, afféle relaxnak az orvosi praxisom mellett, ahol kikapcsolódhat az ember, miközben igyekszik elcsípni a pillanat varázsát. Sosem fociztam, de nyilván, ha nem szeretném a focit, nem lennék ott negyven éve a pálya szélén.
Ismertem a Weisz Misi bácsit, ugyanúgy a feleségét – aki az Opus zenebolt üzletvezetője volt Dunaszerdahelyen – valamint volt alkalmam megismerni a családját, a gyerekeit: Julit, Zsazsát, Gábort. Láttam játszani a nagy neveket a DAC-ban, Majorost, Tóth Lacit, Hodúrt, stb. Nem csupán a pálya mellől ismertük egymást. Szikora Gyurival is jóban voltam, annak idején nyugodjék édesanyám tanította őt a tardoskeddi alapiskolában.
Azt lehet tudni, miképpen indult a fotós karrierje a médiában? Nem egy fényképésztől hallottam már, hogy nagyon profi masinával dolgozik.
Egy otthoni győztes DAC-meccset fotóztam és az egyik képet, melyen az ellenfél trencséniek kapusa a levegőben úszik, miközben a labda már a hálóban van, elküldtem az Új Szónak. Unokabátyám, Zala József volt akkor a sportrovat felelőse. Ezt követően számos napilapban, vagy folyóiratban jelentek meg képeim: Smena, Šport, Pravda, Csallóköz, Új Ifjúság, stb. – illetve jelennek meg mind a mai napig, akár itt a Klikkout-on is. Orvos vagyok, tíz éve külföldön dolgozom, a fotózás a hobbim. Megengedhetem magamnak, hogy beleinvesztáljak. Persze a technika maga nem készíti el helyetted a képet, szükség van a fotósra is, aki mögötte áll. Negyven éves fotós karrier van a hátam mögött, kiváló kollégáim voltak, akik megmutattak ezt-azt, megismertettek szakmai trükkökkel. Sajnos sokan már nincsenek köztünk, csak pár nevet említsek: Dušan Koutný, Milan Richter a Športtól.
Nem csupán hazai meccseket fotóztam, Csehországban voltam katona 1985-ben, ott voltam a Bohemians elleni 0:8-as vereségnél Prágában, ugyanott a Sparta és a Slávia elleni összecsapásokon. Olomoucban, Hradec Královéban, 87-ben a nagyszombati szlovák kupadöntőben a Nyitra ellen.
Emlékezetes mérkőzéseken odahaza szép emlékek fűződnek a ciprusi Limassol elleni meccshez, majd a DAC–Young Boys Bern találkozóhoz. Erről a KEK meccsről a zürichi Blickben jelentek meg képeim.
Szóltak, hogy rendelkezésükre állnék-e, szép summát fizettek a fotókért a svájciak. A Bayern ellen ’88-ban én kaptam az egyes számot a fotósok közül. Az akkori manuális masinák 36-os filmjeire általában két mérkőzés képei is ráfértek. A Bayern München ellen négyszer annyi kép készült, két tekercs is megtelt. Divatos szó mostanában a divatdrukker kifejezés, nos én miután kiesett a DAC, a 2. ligát szintén fotóztam. A D. Tok Ernő-féle Hajrá magazinba is rengeteg képet készítettem ekkor.
Hogyan lehet összeegyeztetni az orvosi praxisát a fotózással, volt olyan, hogy kimondottan a DAC miatt jött haza? Ráadásul tudom, hogy nemcsak a foci érdekli Önt.
A folyamatos fotózások a médiának és a javarészt kedvtelésből készült felvételek összessége, melyek sehol sem jelentek meg eddig, mára átlépték a százezres darabszámot is. Archiválva vannak, minél öregebbek, annál nagyobb lesz az értékük.
A Slovakiaringen a kezdetektől fotózok, úgyszintén a Malkia Parkban, vagy valamelyik kulturális rendezvényen. 1986 és 2002 között Forma–1-es futamokat is alkalmanként lencsevégre kaptam. Ha a DAC-ról van szó, a focin kívül a kézilabdás csajokat szintén fotózom.
1984-ben diplomáztam gyerekorvos szakon, 1991-ben gyermekkardiológus lettem, a diplomámat öt országban elismerik, nyelvi korlátaim nincsenek. Amúgy is, a szívecske az szívecske, nem számít milyen nyelven beszél a kicsi páciensem, ugyanazt kell gyógyítanom. Egyébként Sopronban is dolgoztam, még a dunaszerdahelyi éveimmel párhuzamosan. 2014-től vagyok a rohrbachi klinikán, egy osztrák kisvárosban, ami a Linz, Český Krumlov, Passau háromszög közepén található, 344 kilométerre Dunaszerdahelytől.
Általában próbálom úgy rendezni a dolgaimat, hogy a hazai DAC mérkőzésein ott tudjak lenni, viszont a praxisom mellett minden hónapban be kell vállalnom bizonyos számú ügyeletet is. Emiatt nem mindig sikerül hazajönnöm, egyébként jobb esetben 3 óra 20 perc az út autópályán, szóval nem itt a kertek alatt van!
Lokálpatrióta vagyok, a DAC mellett mindig kitartok. Legjobb, ha olyan focit játszik a csapat, amit lehet fotózni, amikor akciók vannak, győzelmek. Főként ha az ősi rivális Slovan vagy a Nagyszombat ellen győzedelmeskedünk, vagy a Trencsén, illetve a Zsolna csapatát múljuk felül. Ha meg kikapunk, hát kikapunk, ez is benne van a pakliban.
Attól függetlenül, hogy nyer vagy veszít a DAC, én ott vagyok, mégha olykor meg is kapom, hogy minek megyek ki ilyen rossz focit fotózni?! Kimegyek, mert szeretek fotózni és szeretem a csapatot. Nem jellemző, de általában minden meccsen van kedvenc képem. A Pohronie ellen nagyjából 370 felvétel készült, egy Bajnokok Ligáját fotózó kolléga ennek a legalább tízszeresét készíti. Lényegében az egész meccset fotózza, mintha videófelvételt készítene, ami filmkockákból áll. A mostani gépem 14 felvételt készít 1 másodperc alatt, mondjuk súlya is van az objektívekkel együtt. Az egyik 3 kiló, a másik 4,6 plusz a gép súlya. Minél nagyobb az objektív, annál távolabbról képes pengeéles képet készíteni, a játékosok mozdulatait megörökíteni.
Ahogy annak idején a régi nagy nevekkel, úgy a mostani DAC-játékosokkal is jól megértjük egymást. Nicolaescuval vagyok jóban például, vagy legutóbb találkoztam Blackmannel, beintett, köszöntünk egymásnak: helló Blacki, hogy vagy, mi újság? Egy részről nyilván munkaköri kötelességem felismerni a játékosokat, hiszen a hírügynökségnek leadott anyaghoz kísérőszöveget is szükséges csatolnom, ki szerepel a képen és milyen szituációban van éppen. Az ellenfél játékosait a mezszámuk alapján azonosítom be, de régebben, mikor még nem volt ilyen élénk a játékosmozgás, illett ismerni például egy Sparta Prága legendás keretéből őket név szerint is…