Ady gondolatait hoznám segítségül, hogy el tudjak indulni abban a világban, amiről valójában szól ez az írás: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek!” – és igen, ahogy alább is kiderül, az írónő elég bátor volt meglépni, hogy a maga szórakoztatása, kedvtelése megalkossa írói pályafutása első karakterét, vagyis saját magát. Azt a karaktert, amiben a legjobban érzi magát, s ami által romantikát, szenvedélyt és erotikát sugároz az olvasóközönségnek. Nem sejtem, hogy olvasói rétegének hány százalékát teszik ki a hölgyek, de nyilván jelentős az aránybeli különbség a gyengébbik nem javára. Egyszer csak azt vettem észre, hogy feleségem falja a könyveit, a mit kérsz szülinapodra kezdetű mondat, „mikor jelenik meg a következő regény?” kérdéssé módosult.
Borsa Brown álnéven publikáló magyar írónő Vácon látta meg a napvilágot Szobonya Erzsébet néven. Első könyve A maffia ágyában 2013-ban jelent meg az Álomgyár kiadó gondozásában. Csupán két év telt el és 2015-ben Az arab című regénye meghozta számára az átütő sikert: az Év könyve kitüntetést. Az arab végül regénysorozat lett, mindegyik része külön-külön is a toplisták élén landolt, miközben egyes felmérések szerint az írónő könyvei fogytak a legnagyobb példányszámban az egyetemes magyarság körében. Helyénvaló a megfogalmazás, hiszen szókimondó stílusú könyvei a határon túlra, ezáltal a Felvidékre is eljutottak. Regényei a romantikán túl, egy-egy adott tájegység társadalmi problémáival is szembesíti az olvasót. Legújabban a gyermekek felé is nyitott, sőt receptkönyvében megismertet minket a regényeiben szereplő országok ízvilágával is.
Be kell, hogy valljam, a feleségem, Szilvia nélkül nem jöhetett volna létre ez a beszélgetés. A számos író-olvasói találkozón az írónő személyiségével is volt alkalma megismerkedni. Ugyanakkor azzal az alázattal és baráti fogadtatással is, ami jellemzi Borsa Brown-t, a családanyát, aki lányai keresztnevéből alkotta meg írói álnevét – Bor(csi), aki egyébként Bíborka, csak otthon Borcsinak van becézve + Sa(rolta). A közösségi oldalakon megalakult rajongói bázison túl, feleségem többedmagával a való világban is képviselteti magát – s ezáltal a Felvidéket – a Borsa Angyalai nevezetű formációban. A közelgő ünnepek szolgáltatták a legutóbbi alkalmat, hogy ismét összejöjjenek az Angyalok, ekkor fogalmazódtak meg a kérdések is. A válaszokhoz pedig kellemes olvasást kíván a szerkesztő!
Kezdjük talán az írói pályád elején. Honnan jött az impulzus, hogy egy multinacionális cég középvezetőjéből családi vállalkozó, majd író legyél? Mi adta a löketet?
Egy multinacionális mobilszolgáltató cégnél dolgoztam és voltak üres óráim, amikor a magamszórakoztatására elkezdtem írogatni. Sosem volt tervben, hogy megjelenjen könyvben, ez még A maffia ágyában című kézirat volt. Nem is akartam igazából író lenni, a barátnőm unszolására küldtem el kiadóknak. Aztán a második gyermekem születése után tudtam, hogy nem szeretnék visszamenni egy multinacionális céghez dolgozni, hisz’ az teljes embert kíván és gyerekek mellett ez elég nehézkes. Elkezdtem inkább a férjem cégében dolgozni, egy étterme volt, ahol sok minden tartozott a munkakörömbe. A konyhai munkán és a kiszolgáláson túl az otthoni papírmunka is rám hárult. Tulajdonképpen a második könyvem, A maffia ölelésében után éreztem azt, hogy egy valamire kell fókuszálnom. Vagy maradok az étteremben, vagy csinálom az írást. Felvetettem otthon ezt a témát, hosszas huzavona és némi vita árán, de sikerült elérnem, hogy csak az írással foglalkozhassak, ne kelljen az étteremben is dolgoznom. Ekkor kezdtem el teljes erőbedobással írni és minden energiámat ebbe fektetni.
A harmadik könyvem megjelenése után az írás lett az egyetlen megélhetési forrásom. Írónak nagyon sokáig nem neveztem magam, igazából egy elég vicces eset köthető ehhez. Megkérdezték a kislányomtól amikor bekerült iskolába, hogy mi édesanyád foglalkozása? Ő pedig rávágta, hogy író, és ez került be a virtuális naplóba.
Jót nevettünk otthon a férjemmel, majd úgy véltük, ha a lányom szerint író vagyok, akkor legyek író. A kiadó is többször unszolt már, hogy jó lenne, ha az oldalamra mégiscsak kiírnám, hogy író vagyok. Nekem ez mindig olyan fura érzés volt, mert én az írókat így az iskolás éveimből amolyan etalonnak képzeltem el: nem megfoghatónak, nem eviláginak, hanem mint akik a múltat képviselik. Így aztán nehezen jött, hogy én magamat írónak tituláljam, ezért is elég furcsa nekem, hogy az első könyves írók egyből írónak nevezik magukat. Úgy gondolom, hogy ennél sokkal több energia és alázat kell az íráshoz.
Családos anyaként hogyan egyeztethetők össze a kutatómunka miatti utazások, a könyvbemutatók és egyéb más tevékenységek? Nyilván ehhez kell egy támogató család, mesélnél erről nekünk?
Mindig azt mondom, hogy tulajdonképpen semmivel sem nehezebb a dolgom, mint a többi nőnek. Sőt némiképp könnyebb , mert én osztom be a saját időmet, mivel otthonról dolgozom. Természetesen nagy önfegyelmet igényel, hiszen nem csinálhatok bármikor bármit, mert határidőm van. Nem odázhatom el sokáig, hogy én most leülök és dolgozom, vagyis ha úgy tetszik a kötetlen munkaidő sem teljes mértékben kötetlen. Mivel a családi létem nem úgy kezdődött, hogy én író vagyok – a férjem sem így ismert meg, a nagylányom sem abba született bele, hogy én írok – kicsit nehézkesen indult az egész. Nehezen dolgozták fel, hogy amikor a gép előtt ülök, akkor én tulajdonképpen dolgozok. Ők is ahhoz voltak hozzászokva, hogy a munka az, ha valaki felöltözik és elmegy otthonról, délután vagy este pedig hazajön.
Meg kellett tanulni mindnyájunknak, hogy amikor én gépnél ülök, akkor sem a lábamat lógatom, hanem igenis dolgozom. Nem kérhették rajtam számon, hogy miért nincs megfőzve az ebéd, miért nem ragyog a lakás, holott egész nap otthon voltam.
A nagylányomnak mindig az volt az első kérdése, hogy anya mit főztél? – mondtam neki, hogy kicsikém még semmit. De miért, hisz’ egész nap itthon voltál!? Nem volt egyszerű rávezetnem őt, hogy én itthon ugyanúgy dolgozom, mintha egy irodában ülnék. Vagyis amikor mindenki elmegy otthonról, nekem akkor kezdődik a munkaidőm.
Tudom, hogy délután kettőig – háromig tudok produktívan alkotni, egyrészt az agyam is úgy fog jól, másrészt mikor már itthon elkezdődik a mozgás és hazajön valaki, onnantól már nem tudok figyelni az írásra. Ez már szinte rutinná vált nálam és ehhez a többiek is nagyon jól alkalmazkodtak. Nem azt mondom, hogy mikor hajtás van és szorít a határidő, nem nyitom ki este is a gépet, de olyankor általában kutatómunkát végzek, visszaolvasok, vagy valami olyasmit csinálok, ami könnyedebb odafigyelést igényel. A kutatómunkát nyilván több fronton lehet végezni, lehet interneten, de lehet a való világban is emberekkel találkozni, ezért általában elutazunk a könyveim helyszíneire. Ezt úgy oldom meg, hogy viszem magammal a családot, nagyon sok helyre jönnek velem. Valahova csak a férjem kísér el, de egyedül szinte sosem utazok. A családi béke is azt követeli meg, hogy a családomat is belevonjam a munkámba, hiszen ha mindenből kirekeszteném őket, joggal lennének felháborodva, hogy „anya csak jön-megy, mi meg itthon vagyunk”.
Nem csupán az a bőrfoteles író vagy, ezt támasztják alá képes beszámolóid is. Olykor katonai egyenruhába bújsz, máskor pedig a konyhai kötényt rántod elő. Sokrétű vagy , de hogy fér el egy személyben ennyi karakter?
Igazából mindnyájan ilyenek vagyunk, tehát senki nem kategorizálható be, hogy valaki ilyen vagy olyan. Én szeretek nőies lenni, kifinomult, de szeretek olykor vulgáris is lenni, vagy egy kicsit keményebb. Persze nő vagyok, ezt a vonalat képviselem erősebben, de azért bennem is van egy keményebb jellem, amit olykor-olykor előhívok. Amikor egy férfi karakter szemével írok, nyilván az erőszakosabb énemet rángatom elő magamból, hiszen keménynek kell lenni.
Javarészt mindnyájan ilyenek vagyunk, több egyéniség lapul meg bennünk, és hát ezt egy írónak át kell tudni fogni. Talán a színészethez tudnám hasonlítani, hiszen a színész is belebújik a karaktere bőrébe.
Amikor írok, akkor próbálok átszellemülni, próbálom annak a karakternek a bőrét magamra rángatni, máskülönben nem tudnék hiteles lenni.
Amikor férfi szemmel írok, akkor nagyon beleélem magam, és amikor női szemmel, akkor inkább magamat teszem bele. Ha nagyon durván akarom megfogalmazni, akkor kicsit skizofrén állapot ez, mert egy másik személyiséget kell előtérbe helyezni és a te szavaiddal kell kifejezni őt.
Izgalmas egyébként, én nagyon élvezem, és azt kell, hogy mondjam, kicsit minden karakterembe benne vagyok. Nyilván nem tudok olyasmit leírni, ami nagyon távol áll tőlem, vagy ami nem én vagyok. Biztos ez is amolyan visszás dolog, de ez nem azt jelenti, hogy most össze kell mosni az írót a karakterekkel, vagy a regényben történtekkel. Valamilyen szinten persze minden karakterben benne van picit az egyéniségem, vagy valamelyik tulajdonságom. Én, és szerintem a többi író is így oldja ezt meg. Nem hiszem, hogy valaki úgy ír, hogy egyáltalán nem érzi magáénak a karaktert, és nem éli magát bele abba az adott helyzetbe. Ez egy játék és én ezt nagyon szeretem játszani. Szerintem az olvasó is ezt csinálja olvasás közben, beleéli magát a karakter helyzetébe, ott van, oda utazik ahova ő, a karakter életét éli. Az író is ezt érzi, amikor ír.
Az október 23-ai megemlékezéseden üzentél a határon túli olvasóidnak is. Ez nekünk sokat jelent, nyilván nem csak a Felvidéken. Lehet azt mondani, hogy érzékenyen érint téged Trianon?
Igen, elérzékenyít. A haza, a hit, a család, ezek minden ember alapkövei, aki ezt tagadja, az szerintem hazudik, vagy próbál keményebbnek tűnni. Azt szoktam mondani, hogy „Trianonért háborúba tudnék menni”. Annyira igazságtalannak érzem és annyira megható, mikor határon túli emberekkel beszélek. Voltam már a határon túlon könyves bemutatón és nagyon szívet melengető volt. Akkora szeretet vett körül, hogy bámulatos, talán ott picit jobban érzem az összetartó erőt. Sokszor sok minden az elveszítés után válik értékessé, és ez van a határon túliakkal is. Kicsit másként tekintenek az őshazára, Magyarországra, mint azok, akik itt élnek benne. Nagyon szeretem a határon túli magyarokat, nagyon sokan eljönnek könyves találkozókra, közöttük a feleséged is például, és a szívem egy része nekik is ír. Igen különleges a kapcsolatom ezekkel az emberekkel.
Van egy csoportod, ahol mondhatni közvetlen viszonyt ápolsz az olvasóiddal. Éva ebben nagy segítségedre van, mindig megörvendeztetitek az olvasókat valamivel. Honnan jött a csoport ötlete, hogyan indult és tisztult le ennyire?
A Borsa Karakterek csoport úgy jött létre, hogy nagyon sok privát üzenetet kaptam az olvasóktól, ki hogyan képzel el egy adott karaktert – innen a csoport elnevezése. Gondoltam egyet és létrehoztam ezt a zárt csoportot, ahova mindenki leírhatja az elképzeléseit. Leginkább persze a nőket vártam ide, hiszen a férfi karakterekről mindig kaptam képet és később az Évával [megj.: Tuza Éva] már olyan jó barátságba kerültem, hogy felkértem adminnak. Onnantól kezdve ketten kezeljük a felületet, és oldjuk meg a csoport dolgait. Ez még tényleg az elején volt, gyakorlatilag ő a kezdetektől végigkísér, nélküle valószínűleg nem lenne sehol ez a csoport. Éva elég vaskos támasza ennek az egésznek, rengeteg játékot indít, tartja a privát kapcsolatot is a tagokkal. Próbál mindenben a segítségemre lenni, tanácsokat ad, amikor kicsit bizonytalan vagyok. Tudja, hogy nem lennék képes állandóan aktív maradni, mert nagyon elfoglalt vagyok, dolgoznom és írnom kell.
Ilyenkor ő egy kicsit beleerősít, hogy ne érezze a csoport magát elveszettnek. Bár lényegében erre már nincs is szükség, hiszen a csoporttagok annyira aktívak és annyira magukénak érzik ezt a tömörülést – amire nagyon-nagyon büszkék vagyunk az Évával -, hogy valójában már nem is egy Facebook-csoportról beszélünk, hanem inkább egy közösségről.
Megajándékozzák egymást az emberek, barátságok kötődnek, személyes találkozók jönnek létre. Elutaznak egymáshoz a tagok, még akkor is, ha nagyon messze lakik egyikük-másikuk, ez egy nagyon szívet melengető dolog.
Nem tudom, hogy más írók ennyire közeli kapcsolatban vannak-e az olvasóikkal, mint én, mégha csak így virtuálisan is? Bensőséges dolgokról írunk, olyan titkokat és fájdalmakat osztunk meg néha egymással, amire csak egy igazi barát képes. Fantasztikus érzés, hogy ezt a közösséget gyakorlatilag a könyveim kovácsolták össze. Nyilván egyetlenegy pont közös a tagokban, mégpedig az, hogy Borsa könyveket olvasnak. Ez nagyon nagy szó, és erre nagyon büszkék vagyunk, nagyon remélem, hogy sokáig így is marad és mindenki aki részese ennek, tényleg magáénak érzi ezt a közösséget, annak teljes jogú tagjaként!
Újabb csodás éven vagy túl, hamarosan itt vannak az ünnepek. Te hogyan szoktál ráhangolódni a családdal?
Az ünnepkre való hangolódás olyan, mint a legtöbb ember életében, kicsit agyrém és idegeskedés is ugye. Sokféle dolgot kell megoldanom egyszerre, az ajándékok beszerzésetől kezdve a karácsonyi menün át a nagytakarításig. Ez hova megy, az hova megy, megszervezni dolgokat, szinte egy logisztikai cég az agyam. Mindettől függetlenül persze próbálom visszafogni magam. Eltervezem, hogy ez lesz, az lesz és amikor odaérkezem, hogy összegezzek, rájövök, hogy valójában nem is erről kéne, hogy szóljon a Karácsony. Ilyenkor tudatosan vissza veszek a tempóból, és egy kicsit lassítok.
Egyébként pár éve megtörtént, hogy már novemberben elkezdtem az ajándékok beszerzését, megrendelését, az ünnepekre való ráhangolódást. Azt vettem észre magamon, hogy mire elérkezett december közepe, elveszett bennem az ünnepek varázsa. Szentestét megelőzően ott álltam a karácsonyfa előtt, és úgy éreztem, hogy én már mindent megünnepeltem. Rájöttem, ennek így semmi értelme. Morcos is vagyok, amikor novemberben a boltokban már karácsonyi díszeket látok, ami által picit elveszik az ünnep és csak a kereslet-kínálatra fókuszálunk.
Mostanság már szándékosan december 6-át húzom meg egyfajta határvonalnak, először jöjjön a Mikulás, csak azzal foglalkozom. Ezt követően jöhet a karácsonyi ünnepekre való ráhangolódás, kezdhetünk foglalkozni az ajándékokkal is. Az ünnepi menüt szintén leegyszerűsítem, a szentestét szűk családi körben töltjük. Ezután elkezdődik a népvándorlás, megyünk a mamához, a tesómék pedig jönnek hozzánk, jövünk-megyünk, mindenki mást főz, vagy mást vállal fel. Ez egy ritmus és nagyon kell vigyáznia rá az embernek, hogy tartani tudja ezt a ritmust, különben elszabadul az őrület és nem arról szól a karácsony amiről kéne, hogy szóljon.
Végezetül üdvözlöm a Klikkout magazin megtisztelő közönségét, a felvidéki barátaimat, egyúttal olvasóimat is. Remélem a közeljövőben személyesen is találkozhatunk, akár Dunaszerdahelyen is. Meghitt, békés, boldog ünnepeket kívánok kedves mindnyájuknak!
Kedves Borsa, köszönöm szépen a tartalmas beszélgetést. Pasiként az első gondolatom talán az lenne, hogy ha mást nem is, ezt az interjút mindenképpen olvassák el férfitársaim is. Hiszen minden férfi mögött ott áll egy erős nő, akinek lelkivilága egyben közös boldogságunk kulcsa és záloga is. Továbbá engedd meg, hogy hasonló jókat kívánjak az ünnepekre Neked és kedves családodnak.
(Roberto)
