FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Megköszönve riportsorozatunk olvasóinak egész éves megtisztelő figyelmét, zárjuk kellő DAC-cal az óesztendőt! Magazinunk DAC-szurkolókat bemutató rovatának utolsó vendége 2021-ben a dunaszerdahelyi Hervay György, aki több évtizedes lelátói élményeit foglalja csokorba nekünk. Hervay György mérnök, civilben jelenleg a dunaszerdahelyi Városháza Közös Építészeti Hivatalának megbecsült szakelőadója. A foci szinte a vérében van, hiszen két további dunaszerdahelyi focicsapat, a Royal FC és a Standard FC oszlopos tagjaként is ismerheti őt a sportkedvelő közönség, valamint a royalos, majd a standardos baráti társaság.
Amikor magazinunk főszerkesztőjével közösen elterveztük, hogy az ünnepek környékén megszólítunk ismertebb DAC-szurkolókat is, gondoltam, legyen közte mindenképpen tanárember – kipipálva. Ha sikerül, talán orvos is – kipipálva… És akkor már legyen valaki a városházáról – kipipálva! Gyuri valóban hiteles szurkolói karakter, ha nem is napi szinten, de gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Igazából Dunaszerdahely egy kisváros, itt mindenki ismer mindenkit. Pláne, ha a DAC-ról van szó! Az, hogy megint egy egykori „Radnyicsnés” [Városháza téri] beszélgetőpartnerem akadt, ezúttal a véletlen műve. Nem sejtetem, de nem Gyuri az első, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem is az utolsó, aki a város azon szegletéből a rovatunkban szerepel.
Szia Gyuri, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésem. Egy rövid bemutatkozás után kezdjük talán a DAC-cal való első találkozásoddal, illetve az ezt követő emlékeiddel a szerdahelyi Sport utcából.
Apu vitt ki először… ’78-as születésű vagyok, igazából pontos évszámot nem tudok mondani, csak emlékfoszlányok maradtak meg abból az időszakból. A nyolcvanas években úgy 8-9 évesen édesapámmal állunk a főtribün melletti földsáncon kialakított lelátón. Mögöttünk a régi klubház, vagyis az egykori ČSTV épülete. Lévén Dunaszerdahelyen a Városháza téren laktunk, mindig a hátsó bejáraton, a salakpályán keresztül jutottunk be a stadionba. Nem is a foci fogott meg igazán, hanem az a miliő, a hangulat, ami egy-egy mérkőzés alkalmával uralkodott a stadionban. Meg a tömeg, az a rengeteg ember, akik vastag sávban vonultak anno a Sparta elleni derbire.
Az 1987-es Csehszlovák Kupa döntőjét a nagybátyáméknál néztük a televízióban. Emlékszem a Young Boys elleni meccsre, nem is feltétlenül a dátumokat jegyeztem meg, hanem azt, hogy melyik meccsen éppen hol álltunk.
A Bayern München ellen például az északi lelátón, vagyis annak a helyén, hiszen éppen akkor építették az északi a kanyart és mi a zászlótartó rudak mögött egy dombról néztük a meccset. Mellettünk a már elkészült tribün, illetve egy félig kész rész, de az is tele szurkolókkal.
Aztán már középiskolás diákként, ahogy éppen az időm engedte, de javarészt minden hazai meccsen ott voltam. Kinti meccsekre nem jártam. Ahogy változott a stadion, úgy változtattuk mi is a törzshelyünket, végül a „november 1-es” tribünként elhíresült lelátón állapodtunk meg. A haveri társaság is eszerint változott, új osztálytársakból, vagy éppen csapattársakból verbuválódott csoporttal voltam körülvéve. Akik az állandóságot jelentették, azok a Városháza téri gyerekkori barátaim, együtt focizgattunk a gimnázium udvarán. A főiskolás éveim alatt került szóba, hogy picit komolyabban kéne foglalkoznunk a témával. Minden lakótelepnek volt külön csapata, ismertük egymást korábbról, rendszeresen összejöttünk. Városháza tériek, Balasov tériek [megj.: mai Halpiac tér], meg a zöldfasori srácok, Máhr Tomi például, ő ma is a DAC-nál dolgozik.
Ahogy már említettük, a sárga-kék színeken kívül időről-időre feltűnik a sportos ruhatáradban más kombináció is. Ha jól emlékszem kék-fekete? Volt ennek valami köze a városházához?
Igen, a Royal FC. Tulajdonképpen ezekből a haveri társaságokból verbuválódott össze a csapat. Mindenki hozott magával egy plusz embert, voltak, akik idő közben lemorzsolódtak. A Kodály Zoltán Alapiskola tornatermében fociztunk, ott döntöttük el, hogy megalapítjuk a Royalt. Hogy honnét jött a név, vagy miért pont kék-fekete lett a színünk? – erre már megmondom őszintén, nem emlékszem. Szerintem itt is a véletlenek játszottak szerepet, valaki kitalálta, aztán úgy lett. Azt azért tudni kell, hogy akkor már 2-3 éve kialakult a csapat magja, barátságos meccseket játszottunk, végül pedig beneveztünk a dunaszerdahelyi járási bajnokság 3. osztályába. 1999-től tíz idényen keresztül tartottuk magunkat, nem volt különösebb célkitűzésünk, egyszerűen élveztük a focit.
Egyébként a szerdahelyi városházához csak annyi köze volt a csapatnak, hogy rajtam kívül Fekete Zoli – aki hozzám hasonlóan a városi hivatal alkalmazottja főellenőrként – civilben szintén a Royalban játszott. Tíz idény után úgy döntöttünk, hogy befejezzük, szép emlékeket adott ez az évtized.
Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a DAC-stadionban focizhat, mi két bajnoki meccset is ott játszottunk, köszönhetően Mahr Tomi és Mondok Árpi bácsi kapcsolatainak. Nem tudom már pontosan, talán a Gombával vagy a Békével volt bajnokink, és annyira frusztrálta őket a hely szelleme, hogy mire észhez kaptak, már 4:0-ra vezettünk ellenük. Ráfogták, hogy sűrű volt a fű, rosszul lett levágva, azért!
Szintén nem mindennapi dolog, hogy sikerült egy barátságos meccset is játszanunk a DAC-cal. Még nyugodjék Szikora Gyuri tartotta az edzéseket Dióspatonyban, ahol akkor a DAC tartalékcsapata focizott. Amolyan kombinált csapattal álltak ki ellenünk. Kikaptunk 1:10-re, de persze nem is az eredmény számított, jó meccs volt és hatalmas élmény!
Szóval kiléptünk a bajnokságból, de a baráti társaság egyben maradt, ugyanúgy fociztunk alkalmanként tovább. Ekkor fogalmazódott meg bennünk a Standard FC gondolata, de immár kispályás formációban. Maga az elnevezés egy ideje már a köztudatban volt, épp csak hivatalos formába öntöttük. Akkoriban indult a kispályás DS-liga, amibe mi is beneveztünk, ezt követően két alkalommal sikerült elhódítanunk a bajnoki címet. A Standard a mai napig létezik, felkéréses alapon játsszuk a mérkőzéseket.
Mondok Árpi bácsi mondhatni a járási öregfiúk labdarúgásának mentora, megvannak a kapcsolatai, illetve az évek során kialakultak a kontaktok más csapatokkal. Egyszer mi látunk vendégül egy társaságot a sikabonyi pályán, majd azok viszonozzák a meghívásunk. Ősszel öt héten keresztül mozgásban tartottuk a labdát…
Visszatérve a DAC-hoz, ezalatt a több mint három évtized alatt voltak kedvenc játékosaid, esetleg olyanok, akiket személyesen is volt alkalmad megismerni? Kezdjük a nyolcvanas évektől napjainkig, illetve egy kicsit az újabb időszakról is szólhatunk pár szót általánosságban.
Kezdeném akkor az ún. „aranykorszakkal”, vagyis a 80-as évek csapatával. Akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, az Petr Kašpar, ő focizott is nálunk a Royalban egy ideig. Aztán Jano Hodúr, ott lakott a Városháza téren, mondhatni szomszédok voltunk. Talán még Fieber Peti, vele is volt alkalmam többször beszélgetni. Ugorva az időben, Paľo Diňát – aki nagyszerű játékos volt -, meg a Zsákovics testvéreket említeném még. „Zsakiékkal” szintén a mai napig köszönőviszonyban vagyunk, de lényegében az itteni focistákkal minddel, hiszen köztünk élnek. A kétezres évek végén Leo Kweuke játéka tetszett, volt az az emlékezetes mérkőzése, amit zárt kapuk mögött rendeztek a Rózsahegy ellen. Vesztésre álltunk, aztán két gólt is rúgott, ha jól emlékszem, végül 3:2-re nyertünk.
A mostani időszakból nagyon nem emelnék ki senkit, de végül is Kalmár Zsolti és Schäfer András azok, akikre jobban odafigyelek. Hasonló karakterű játékosok, ilyen volt még korábban az ír Ronan is. Az a baj, hogy akik valamit itt letesznek az asztalra, nem maradnak sokáig. De azért jó visszaemlékezni rájuk…
Továbbra is járok a DAC hazai mérkőzéseire, buzdítjuk a csapatot, szurkolunk. Nem tartoztam sohasem a kemény maghoz, de azért tízből kilencszer átmegyünk a B-középbe, mert fantasztikus ott a hangulat. Vagyis csak volt, de ez remélem idővel visszatér. Nyilván az is közrejátszott, hogy a járvány miatt nem járhattunk, illetve nem járhatunk meccsre.
A munkámból kifolyólag is figyelemmel kísértem a régi stadion bontását, majd a MOL Aréna építését. A város részéről hivatalos személyként jelen voltam az új Aréna kolaudációjánál is. Kezdetekben a C1-es szektorba szólt a bérletünk, az apósommal járok meccsre egyébként, illetve amire tudok, kimegyek. Ez régebben is így volt. A „céből” aztán átmentünk szembe az AP-be, de mondom, legtöbbször a kapu mögött kötök ki. Ott a sok haver, régi és mostani csapattársak…
Részben ismét visszatértünk a Royalhoz, illetve a Standardhoz. Szívesen elolvasnám egyszer a csapat történetét, visszaemlékezések formájában, ahogy ezt tette Szigi a Rapidról szóló írásaiban! Köszönöm szépen a beszélgetést Gyuri, szóljon még utoljára az óévben a HAJRÁ, DAC!
Utóirat: a hozzám hasonló „focibolondok” IDE KATTINTVA megtudhatnak pár dolgot az egykori FC Royal Dunaszerdahely csapatáról.
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
