Érezted már úgy, hogy biztosan bele fogsz bukni a következő próbálkozásodba? Hogy bármennyire igyekszel is, nem fog menni? Mennyire más lenne a helyzet, ha volna melletted valaki, aki bíztat, aki hisz benned, hogy menni fog, hogy meg tudod csinálni? Hidd el, sokszor csak ennyi a különbség, csak ennyi kell(ene) a sikerhez!
Persze, megkérdőjelezheted ugyan ennek a tényét, főleg, ha Te épp egyedül vagy, sem párkapcsolatod, sem közelebbi barátaid sincsenek, mégis sikeresnek érzed magad. Könnyen elképzelhető. Ha ez is a helyzet, csak egy percre képzeld el, hogy ott áll melletted valaki, teljes vállszélességgel, tekintetéből erő sugárzik, feléd nyúl és felsegít egy nagyobb esés után. Hát, nem jó érzés ez?
A segítségnyújtás nagyon faramuci dolog. Sokan természetesnek veszik. Pedig az őszinte segítség önként jön. Ha kérjük is, sem kapjuk meg mindig. Vagy legalábbis nem úgy, illetve nem mindig úgy, ahogy azt szeretnénk.
Vannak olyan helyzetek – hiába is hisszük azt, hogy mi vagyunk a teremtés koronái -, amikor egyszerűen nem tudunk magunkon segíteni. Képtelenek vagyunk magunkért nyúlni, amikor lezuhanunk és egyszerűen nincs honnan erőt merítenünk. Félreértés ne essek, akár párkapcsolatban, vagy egy szép családban, egy biztonságosnak tűnő, békés közegben is adódhatnak olyan pillanatok, amikor végtelenül magányosan és erőtlenül érzzük magunkat. Soha nem láthatunk a kirakat mögé.
Pont ezért nem tudhatjuk, hogy mikor van a másiknak támogatásra szüksége, hogy mikor kiált szótlanul utánuk, és mondja szavak nélkül is, hogy segíts, mert nem bírom tovább.
Ne várjuk meg ezt! Legyünk ott egymás mellett, mert akár csupán a jelenlétünkkel is reményt adhatunk. Menedéket remélhetnek bennünk, higgyétek el, még akkor is, ha mi magunk bizonytalanok is vagyunk belül. Te lehetsz az, akibe láthatatlanul is belekapaszkodhatnak, aki visszaadhatja a jóságba vetett hitüket, akinek köszönhetően végre újra elkezdenék bízni.
S hogy mindehhez mi kell? Valójában semmi! Illetve nem sok. Egy-egy mosoly, pár rövidke dicséret, vagy épp csak egy kis csend, az értő figyelmed, amit a másiknak szentelsz. Egy BÚÉK a kisboltban, egy kedves szó a postán, egy extra köszönöm, csak úgy, udvariasságból, egy egyenes tekintet, amivel elkezded a mondatod. Hidd el, ez mind-mind olyan cselekedet, ami nagyon kis energiát vesz el tőled, de a másiknak mégis nagyon sokat adhat.
S hogy pontosan miért is faramuci a segítségnyújtás? Éppen azért, mert ilyen spontán, erőt adó, bátorító pillanatokkal csakis egymást ajándékozhatjuk meg – magunk felé nincs olyan erős hatása, talán, ha a tükör előtt gyakoroljuk sokáig, hetekig, hónapokig.
Egy váratlanul jött elismerés, vagy köszönetnyilvánítás hatalmas erővel bír. Legyünk hát mi azok az emberek, akik ezt megteszik és később észrevesszük majd, hogy a mi köszönetünk és hálánk mások által, egy keszekusza, kacifántos módon hozzánk is visszakanyarodik majd.
Ne feledjétek, nem kell egyedül lennünk! Ha ott vagyunk egymás mellett, mi sem maradunk magunkra.
