Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Sus Szilveszter (Csipesz)
FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
Előfordul, hogy valakivel százszor találkoztunk már a lelátón, de csak a becenevén ismerjük őt. Itt van példának két szurkolótársunk is: Csipesz és Ideg, egy királyfiakarcsai származású testvérpár. Rovatunk mai részében az idősebbik fivér jogán Csipesz szólal meg, vagyis mai vendégünk Sus Szilveszter.
Mindenkinek felteszem ezt a kérdést: hogy lett belőled DAC-drukker?
Az első DAC-mérkőzésre a fater vitt el minket, a Tőketerebessel játszottunk. Abban az időben még kevés embernek volt autója a faluban, akinek volt, annak meg egykettőre megtelt. Szóval mentünk amikor tudtunk, és amivel tudtunk. Ha nem jött össze, vagy idegenben játszott a DAC, kivittük magunkkal a rádiót a pályára – szemközt laktunk – azon hallgattuk a „Mikrofónom za futbalom” műsorban hogy állunk, közben pedig fociztunk. Teljesen más volt akkor gyereknek lenni, mint most. A SZNL utolsó idényében már stabilan jártunk, a Nyitra elleni 3:3-as meccset nem lehet elfelejteni, akkor már biztos feljutó volt a DAC. A ligában a Vítkovice ellen kezdtünk, kék-fehér színű műsorfüzetet adtak ki a meccsre, meg is van otthon. Még arra is emlékszem, hogy Trabant Kombival jöttünk be a városba.
Ha éppen nem jutott hely a lelátón, felmásztunk az asztalitenisz-csarnok tetejére. Nyitra ellen játszottunk, a rendőrök lekergettek minket, nehogy leszakadjon a teteje alattunk, mert már nagyon sokan lettünk fent. Pavlík gólját nem is láttuk, pedig több gól nem született azon a meccsen.
’87-ben a Sparta elleni kupadöntőre az egyik osztálytársam mamája horgolt egy sárga-kék sálat nekem, a mai napig viselem, ha játszik a DAC.
Nagysurányba jártunk középiskolában, jött a Bayern elleni meccs, nem akartunk hazudni, hogy hova megyünk, ezért a szüleink kikértek minket. Délelőtt 10-kor már a stadionban voltunk, egyre csak jöttek a szurkolók, végül már mozdulni sem lehetett. A szerdahelyi cukorgyár rendszeresen szervezett kirándulásokat a DAC idegenbeli mérkőzéseire. Elmentünk a faterral kétszer is Prágába, a Sparta ellen mindkétszer kikaptunk, az elsőt 1:4-re, a másikat 0:6-ra. Pedig Vahala miket megfogott, sajnáltam őt, ha tizenkettőt kaptunk volna, akkor is tapsolunk a mieinknek. A metróban a spartások észrevették a kezemben a sárga-kék zászlót, odajöttek hozzánk: Ez meg milyen zászló? – kérdezték. Milyen, milyen, hát DAC-zászló, szerdahelyi szurkolók vagyunk! Nem volt semmi probléma, megveregették a vállunk, aztán beszélgettünk…
Az alapiskola felső tagozatán egy osztályba jártam a „Pakkéval” és Cseh Mikivel, mindkettőt ismerheted. Tóth Csabával meg évfolyamtársak voltunk, nagyszünetben evés helyett inkább kimentünk focizni. Abban az időben együtt mentünk focira is, azt lehet mondani, hogy Pakke vezetett rá a DAC-ra mint afféle falusi gyereket. Kivittek minket az iskolából összegereblyézni a füvet a pályáról, rászóltam az osztálytársnőmre, hogy finoman bánjon azzal a gyönyörű gyeppel! Azóta is, ha meccsen felszakadt a fű, azt lesem, vissza lett-e téve a helyére. Nagyjából ennyi a történet…
Minden meccsen ott voltatok, ha játszott a DAC? Úgy tudom, mindketten fociztatok is…
A Föderális ligában csak egy-két hazai meccs maradt ki, néha idegenbe is eljutottunk. Amikor olyan helyen dolgoztam, ha én nem is, de az öcsém ott volt a stadionban. Otthon az öreg óra alatt álltunk, az öcsém néha átnézett a B-középbe.
Diňáék korszakában sokat edzett a DAC nálunk Királyfián. A Fekete Bárány presszóban szoktak „elbújni” a játékosok.
Barátságos meccsen felrakta Radolský Gőgh Árpit, aztán meg bekiáltott neki, hogy: „Árpi, ne féljen rászólni a Simon úrra, hogy passzoljon!”
Aktívan fociztam én is otthon, Királyfiakarcsán. Előfordult, hogy egymás ellen játszottunk az öcsémmel, ő a dercsikai csapatban, én a Királyfiában. Nem volt pardon, csíptük-rúgtuk egymást, anyánk a padlásról nézte mi történik a pályán. Egy szezont együtt fociztam Rudo Pavlíkkal, aztán az edzőnk lett. Mikor odakerült hozzánk, kiállt a csapat elé bemutatkozni. Mondom neki: Rudo, neked itt senkinek sem kell bemutatkoznod, itt mindenki ismer téged! A mai napig játszok a Járási Öregfiúk Bajnokságban. Dióspatonyban, ahová nősültem együtt fociztam Németh Krisztiánnal, Straka Gabival, Borbély Balázzsal, meg Olejníkkal…
Lebontották a régi stadiont, felépült a MOL Aréna. Milyen volt megszokni a régi után az újat?
Figyelemmel követtem az építkezést, megesett, hogy bejöttünk a gyerekekkel és leültünk a nyugdíjastribünre. Azt bontották el utoljára. Szép az Aréna, csak ne bolondítanák folyton az embert, hogy bajnoki címért fogunk játszani. Felesleges, mondják azt, hogy cél a 3. hely, aztán ha jobban sikerült, annak csak örülni fogunk. A C4-be váltottunk bérletet a gyerekek miatt, az öcsémnek a B-középbe kellett vennem. Most, hogy van ez a pandémia, nem vettem már ki, egyszer ez van, másszor az van, alig lehetett meccsre járni. Így aztán kénytelenek voltunk nézni a Voyo-n.
Itt az akadémia és nincs idevalósi gyerek a csapatban. Divković az ifiből került fel, de ő nem pont a mi gyerekünk volt. Annyi lehetőséget kapott, mint az összes többi itteni gyerek együttvéve. Élt is vele.
De vegyük például Domonkos Kristófot, 2-3 éves korától ismerem a gyereket, az apjával ott focizgatott nálunk Karcsán. Úgy kezelte a labdát, lehetett látni rajta, hogy sokra viszi még. Nekünk mégsem kellett.
Vannak olyan drukkerek, akik már a 2. percben morognak, ha nem úgy megy a csapatnak, ahogy kéne. Perszehogy felhúzza magát az ember, ha történetesen kikapunk, na de mindjárt a 2. percben morogni? Minek jön el az ilyen meccsre? Ha kikapunk, akkor is a mi DAC-unk, lehiggad az ember, aztán jövő héten megint kimegy focira…
Vannak szokások, melyekhez ragaszkodik az ember. A hajrá DAC is ilyen! Köszönöm a beszélgetést, Csipesz.
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
