Igyál rá egyet! – Alkohol az orvoslás történetében | Sárkány ellen sárkányfű

Bár sokan még hónapokig 2021-et fogunk írni megszokásból minden formanyomtatvány aljára, valójában már elbúcsúztattuk ezt a többünknek nehéz évet. Ha mást az új esztendőre nem is fogadtunk meg, a nagy ünneplés másnapján azért bizonnyal sokak ajkát elhagyta a sóhaj, hogy „soha-többé-nem-iszom” (jövő péntek estig). Az emberiség mindig is szerette alkohollal megünnepelni a dolgokat, és a történelem színpadán is sokféle nedű folyt. De azt tudtátok, hogy bizony az orvoslásban is hosszú időn keresztül nagyon fontos szerepet játszottak a különböző bódító hatású italok? Bizony ám, ráadásul az sem véletlen, hogy ivás előtt azt mondjuk: „Egészségedre!” Régen ugyanis ezt egyáltalán nem képletesen értették, sőt nagyon is szó szerint szánták a dolgot.

A kezdetek a történelem homályába vesznek.

Nem tudjuk pontosan, hogy az emberiség mikor lépett tovább attól, hogy jól beszédült a földön talált erjedt gyümölcstől, illetve ki és mikor állt elő az első igazi alkoholos itallal. Az viszont bizonyos, hogy ez már nagyon régen megtörtént, és az összes jelentősebb általunk ismert civilizációban előszeretettel fogyasztottak alkoholt.

Beszédes tény, hogy a legrégebbi írásos emlékeink egyike éppen egy sörrecept, amit nagyjából hatezer éve véstek agyagtáblába a sumérok. Ekkor pedig még elég nagy macera volt valamit feljegyezni, de hát, ami fontos, az fontos.

Orvosi célokra azonban a sörnél alkalmasabbnak bizonyult a bor. Amellett, hogy bizonyos mértékkel fogyasztva jelentős kedélyjavulást okoz, korán rájöttek, hogy enyhe fertőtlenítő hatással bír, illetve a fájdalomérzetet is csökkenti némileg, úgyhogy sebek esetén gyakran bevetették.

Nem csak belső használatra: a gladiátorok hivatásos orvosa, Galen például a kiontott belső szerveket szokta borban átmosni a betegbe való visszatuszkolásuk előtt, bár eljárása hatékonyságáról nem nagyon vezettek statisztikát.

Szintúgy felfedezték, hogy a bor nagyszerű oldószer, amelyben a gyógynövények hatóanyaga nagyszerűen és tartósan tárolható. Innentől kezdve pedig aztán már igazán népszerű lett az ókori orvosok és pácienseik körében.

Az ókori Egyiptomban, Görögországban és Rómában egyaránt előszeretettel ajánlották a különféle gyógynövények kivonatával felturbózott bort a korabeli nyavalyák széles skálájára. Nehezen jön a pisi? Igyál. Fáj a gyomrod? Igyál. Megmart az a fránya kígyó? Igyál. Férges vagy? Igyál. Rossz a kedved? Igyál. (Mondjuk, ez a megoldás a mai napig népszerű.) Már megint elfelejtkeztél a házassági évfordulóról? Igyál. (Valószínűleg emlékezetproblémák ellenszereként az ivást javasolni eléggé kontraproduktív, de egyezzünk meg abban, hogy innen volt még hova fejlődni.)

A bort a dobogóról csak a desztilláció felfedezése taszította le.

A 8-9. századig nem volt valami nagy errefelé a piaválaszték. Ám a mórok szerencsére magukkal hozták a desztilláció tudományát Észak-Afrikából, mikor egy időre megszállták Spanyolországot. A területeiket visszafoglaló spanyolok aztán duplán örültek, amikor rábukkantak, hogy a visszavonulók miféle itókát és felszereléseket hagytak maguk után. Ellesték a gyártási folyamatot, aztán persze fokozatosan egész Európában elterjedt, hogy ez a tuti, és nem máshol, mint a kolostorokban voltak a legjobb szeszfőzdék szerte az öreg kontinensen. Ami különösen fontos, hogy az ilyen úton előállított ital steril volt, azaz mentes mindenféle kórokozótól, amit akkoriban az ivóvízről sajnos nem lehetett elmondani.

Így paradox módon könnyen megeshetett, hogy ha felhajtottál pár felest, akkor a bódulatot leszámítva kutya bajod sem volt, míg egy pár deci víztől simán kaphattál kolerát. Így nézve pedig nem is olyan nagy csoda, hogy „az élet vizének” becézték a töményet.

Sokszor nem is utólag nevezték ki gyógyhatásúnak az alkoholos italokat, hanem egyenesen gyógyászati célokra fejlesztették ki őket a barátok. Így volt ez például a különböző gyomorkeserűk esetében, amelyekkel az emésztési panaszokat kívánták enyhíteni. Ezeket egyébként keverve ajánlották inni, koktél gyanánt, valószínűleg mert förtelmes ízük lehetett.

Persze felsorolni is lehetetlen, hogy mi minden ellen javallottak anno egy meginni egy kupicával, vagy inkább egy literrel.

Ginnel akarták például legyűrni, illetve távol tartani a rettegett fekete halált, azaz a bubópestist. Ugyanezt az italt ajánlották szoptatós kismamáknak is, ha a poronty hasfájós volt, mondván, az anyatejen keresztül ez majd megoldja a problémát. Maguk a kisdedek is kaptak belőle, ha megbetegedtek, vagy egyszerűen csak nem voltak hajlandóak csendben maradni.

Az ájult hölgyek és urak torkába brandyt locsoltak, a bélférgeket és gyomorparazitákat pedig abszinttal öblítették ki a szervezetből. Az elerőtlenedett, étvágytalan pácienseket is itatták – ebben végtére is volt ráció, hiszen az alkoholos italok gazdag kalóriaforrások. Az viszont már mellényúlás, hogy fagyás ellen is felesezést ajánlottak. Lehet, hogy ha felhajtasz pár vodkát, nem érzed a hideget, de egyrészt ez nem jó, mert nem véletlenül próbálja neked józanon jelezni a szervezeted, hogy a hideg kezd para lenni, másrészt az alkohol hatására kitágult bőrhöz közeli ereken keresztül több hőt vesztünk, mint egyébként. Szóval a fagyás esélye ittasan sokkal nagyobb, ettől függetlenül a nagy arktikus felfedezőtúrák felszerelésének kulcsfontosságú elemét alkották anno az alkoholos italok. És még egy rossz hírem van: a bernáthegyi kutyák nyakában lévő konyakoshordó is csak a fantázia szülötte.

Aztán persze rájöttek, hogy egyfolytában inni mégsem a legkirályabb ötlet.

De nem túl korán. Csak a 19.századra kezdett leesni lassan az emberiségnek, hogy jobb, ha a bulinak véget vetnek. Oké, azelőtt is kikeltek már a mérhetetlen alkoholizálás ellen páran, de többnyire csak morális, illetve társadalmi okok miatt látták problémásnak a dolgot. Ekkorra kezdték el meglátni az összefüggést többek közt az alkoholizálás és a tönkrement májak között, de a tilalom mellett lobbizók mégis inkább gyakorlati okokból tették volna munkanélkülivé a szeszfőzőmestereket meg a kocsmárosokat. Az asszonyok ugyanis ferde szemmel nézték férjeik kicsapongását és a család jövedelmének ekképp történő elherdálását, a gyártulajdonosoknak pedig megbízható munkásokra volt szükségük, akik időben megjelentek, és szépen beálltak a futószalag mellé, nem pedig a sarokban elbújva rókázták épp ki a tegnapi borókapálinkát.

A huszadik század elején aztán ugye volt is szesztilalom, ha nem is mindenhol, de több országban is megpróbálkoztak vele több-kevesebb sikerrel, hogy aztán visszakozzanak. Paradox módon egy rövid időre épp ekkor került az érdeklődés középpontjába a sör, ami az orvoslás történetében addig egészen jelentéktelen szerepet töltött be, sőt, egyedüliként állt inkább egészségtelen hírében az alkoholos italok között. Bezzeg ekkor, mikor rezgett a léc, a sörfőzdék tulajdonosai néhány szimpatizáló orvossal és számos szimpatizáló fogyasztóval karöltve lobbizni kezdtek amellett, hogy terméküket ha másként nem is, orvosi receptre azért vásárolhassák szerencsétlen beteg kuncsaftjaik. Egyébként egy időre sikerrel is jártak, és bizarr módon az egyetlen módja, hogy valaki hozzájusson mindennapi piájához az volt, hogy besétáljon a gyógyszertárba. Már, persze, ha nem otthon pancsolt magának valamit, vagy vett egy üveggel a csempészcuccból.

Mindenesetre az alkohol aztán egyre inkább kiment a divatból, na nem az ünnepelni vágyók, hanem a gyógyulni és gyógyítani vágyók körében. Egyrészt egyre világosabb lett, hogy több egészségügyi problémát okoz, mint amennyit megold, másrészt pedig egyre hatékonyabb gyógyszereket fedeztek fel, így szükségtelen lett hozzá folyamodni. Ma már legfeljebb fertőtlenítésre használják, de fel-felbukkan szájvizek összetevőjeként is; illetve a gyógyulófélben lévő alkoholistáknak javasolhat a doktor némi sört az elvonási tünetek enyhítésére.

Mindenesetre az alkohol nem szégyenkezhet: története az orvoslásban meglehetősen hosszúra sikeredett, és ha nem is mondhatja magát minden idők legsikeresebb gyógyszerének, valószínűleg kevesebb kárt okozott, mint például a hírhedt érvágás vagy épp a higanyterápia.