Fotó: Pixabay.com
Annyian megfogalmazták már előttem a szerelmet. Nem is próbálkoznék újra. Ez inkább csak az én mélyről jövő, örök sóhajom: a szerelem, az nehéz. Egy ködös felszusszanás két lélegzetvétel közt. Mint amikor leteszi nehéz csomagjait az ember, hogy elővegye a kulcsot az ajtózárhoz. Megkönnyebbül egy percre ugyan, de a súlyos táskák megvárnak, nem tágítanak.
A szerelem az nehéz. De jobb lenne talán, ha inkább nem is létezne? Néha azt kívánjuk, bár vége lenne. Kicsapongó, mély érzelmeink apránként felnyalábolják lelkünket, elszívják az életerőnket, mégis vaskos bizonyossággal vérteznek fel, hiszen végre, végre szeretve vagyunk. A világ beszűkülni látszik, görbe tükre mégis azt mutatja, épp kitágul. Csak jóval később láthatunk tisztábban. Egyre tisztábban és tisztábban. De akkor már sajnálhatjuk, hiszen korábban sokkal színesebb, vibrálóbb és élettel telibb volt a kép.
Jön is a kulcskeresés, a zavart matatás a nehéz csomag letevése után. Hol is a zár? Miért remeg a kezem? De miért is jöttem ide? Furcsa.
Sokszor már azt sem tudjuk, honnan indultunk, miért is vágtunk bele ebbe az egészbe. Itt vannak ezek a nehéz táskák, eszméletlen súlyosak, nem tagadhatjuk le őket. Vittük, mert kellett. S most ott állunk, kétrét görnyedve a kulcslyukat keresve. De kié is ez a ház?!
Hát, kell ez nekünk? Igen! Talán a súlyok sem olyan nehezek, ha jobban megnézzük őket. Lássuk csak, lessünk hát bele. Itt egy élvezetes emlék egy felejthetetlen tengerparti hétvégéről. Itt van előttem a kellemes, langyos hotelszoba, benne a sok apró kis boldogságperccel, hosszú beszélgetésekkel, majd hosszú mosolygós csendekkel. Aztán a veszekedés, mert én azt gondoltam, hogy, te meg azt, hogy. Az emlék pedig, amit elraktunk az, hogy jó volt, de valahogy mégsem. Milyen nehéz, gyötrően boldog élmény. Vagy itt az erdei kirándulás és az új túracipőm, ami a hegycsúcs felé félúton feltörte a sarkam. Egy ragtapasz kellett volna csak, és egy kis extra türelem, mert még a vastag túrazoknimat is átvéreztem. Gyönyörű idő volt, maga a csoda, Te és én, és a friss illatok. Látod, jó volt. Mégis nagyon fájt. Vagy amikor lagziba mentünk – amikor még lehetett menni, mert engedték, és volt is, aki meghívott. Szeretek boldog párokat látni. Te annyira nem. Megértettem. Sajnáltalak, mert ott ültél szürkén, félszegen, míg én táncoltam, beszélgettem. Veled lehettem, de annyira mégsem. Ez is jó élmény volt, bár annyira mégsem. Vagy itt egy másik: a temetés. Közös életünk legnehezebb temetése. Itt csak hallgattunk és sírtunk. Szomorúak voltunk, de erősek. Fura, mert ez meg jó élmény volt, pedig valójában nem is.
Még kutathatnánk mélyebbre és mélyebbre ezekben a bizonyos táskákban és annyi, de annyi mindent találnánk. Mintha minden kis belső rekesz egy külön életet rejtene. Talán mindegyik az is volt.
Mennyi felemás nehéz pillanat. Egyszerre boldog és keserédes mind. Egy szerelemben mindkettőből kijut. De így a jó.
