Fotó: Pixabay.com
Szeretünk halogatni. Nem igaz? Már-már alapvető tulajdonságunk, hogy a fontos dolgok eldöntésére több időt hagyunk. Legyen az magánéleti kérdés, tovabbtanulás, vagy a munkahely megváltoztatása, akár lakhatási dilemma, egy, a családdal kapcsolatos kényesebb téma, stb. Többnyire valahogy mindig hagyunk időt, hogy az ehhez hasonló kérdésekhez megérjen bennünk a válasz.
De mi van akkor, ha még hosszú, hosszú évek után sem vagyunk képesek döntést hozni?
Gyerekkorunkban azt láttuk, hogy a szüleink sorra hozták a döntéseket. Sokkal persze biztosan nem értettünk egyet – dacos gyerekként miért is értettünk volna –, de ahhoz, hogy haladhassanak a dolgaink, felnőttként, kisgyermekes szülőként, felelős dolgozó emberekként bele kellett állniuk olyan helyzetekbe is, amelyek biztosan nem voltak könnyűek.
Számunkra akkor még képtelenség volt belegondolni is, hogy mit érzett apukám, amikor elvitte a szeretett Pici cicánkat elaltatni, mert már túl sokat szenvedett és egyértelmű volt a diagnózis, pár hét szenvedés után biztos a halál.
Nehéz lehetett az is, amikor felőlünk döntöttek: közeli, vagy távolabbi oktatási intézmény, zene-, vagy sportsuli, rajz- vagy informatikaszakkör, atlétika, vagy kosárlabda, kézi, vagy foci, gimi vagy szakközép. Ezekben a dolgokban akkor mi még nem lehettünk biztosak, csak benyomásaink voltak, mit szeretnénk jobban. A lehetőségeket ők adták meg és a döntéseket is végső soron ők hozták, figyelembevéve persze, szerencsére, a mi akaratunkat is.
De szóba jött köztük a válás is, esetleges munkahelyváltoztatás, később a nagymamám meggondozása, ami végül egy két évig húzódó, aktívan fájdalmas időszakot takart. Mind-mind olyan helyzetek, amikben stabil lélekjelenlét volt szükséges, erős marokkal megragadni a problémát és nem engedni, míg meg nem oldódik.
Elképzelem, mi lett volna, ha annyit halogatták volna a döntéseiket, mint manapság az emberek. Elkoptunk volna, elfogytunk volna. Kifolyt volna a kezünkből az élet, a teremtő erő, ami minden ember számára megadatott.
Ezt jelenti vajon a felnőttnek lenni? Egy félhalott, szenvedő állat felett ítéletet mondani, szülőként gyermekeink jövőjét tervezni és az alapköveket lerakni, gyerekként pedig az idős szülőkért felelősséget vállalni? Mert ha igen, akkor nem csodálom, hogy nagyon nehezen jutunk dűlőre.
Én magam nem szeretek felnőttnek lenni. Nem tudom, hogy meg tudtam volna-e bocsátani magamnak, ha elviszem elaltatni a beteg kutyánkat vagy a cicánkat. Féltem régen az érettségitől, az egyetemtől, a rengeteg vizsgától, az első munkahelyi interjúktól. Majd a költözéstől, a beilleszkedéstől, és úgy egyáltalán a talpon maradástól. Most pedig a felelősségvállalástól.
De annyit tudok, hogy képesnek kell lennem döntést hozni, utána pedig ahhoz tartani magam. Ha viszont később kiderülne, hogy egyértelműen rosszul döntöttem, akkor megkövetni az elszenvedőket, helyrehozni, amit helyre lehet és újból nekifutni a dolognak. Nincs más mód, mint próbálkozni és magunkhoz hűen haladni. De haladni!
