Biztosan ismeritek azt az embertípust, aki ha akar valamit, ő saját korlátait meghaladva eléri célját, és vannak azok az emberek, akik látnak egy nagy hegyet, megdicsérik, aki azt megmássza, de egy könyvvel a kezükben inkább a hegy lábánál álló büfében várják meg az önsanyargatókat!
Tippelhettek én melyik csoportba tartozom?! Ehhez képest az én társam szélsőségesen kemény ember, olyan kitartása van, amit folyamatosan csodálhatok! Amikor novemberben átvészeltük a covidot, bejelentette, hogy itt az ideje megvalósítani egy vágyálmát, ugyanis ő imádja az olasz Dolomitokat, (míg a kedvese mondjuk Kiss Limpár Éva egy sujtás ékszerébe lesz szerelmes első látásra, addig ez a srác az óriási kőtömbökben lát művészit)!
Szóval van Észak-Tirolban egy, a turisták által kedvelt síparadicsom, aminek az lenne a lényege, hogy egy óriási sziklatömböt síelnek végig az oda érkezők, mégpedig erre ki van építve a települések infrastruktúrája! Az én kedvesem ezt a helyet akarja kiélvezni, ugyanis remek síelő, ráadásul ő a lelkes is a családban, ha ez eddig nem derült ki!
Az még rendben is van, hogy átutazzunk január végén egész Ausztrián keresztül, majd kis szerpentines utakon haladjunk egy olasz síközpont felé, de hogy itt napokat azzal töltsek, hogy a Sellarondának nevezett sípályán ereszkedjek le, ami olyan hosszú, hogy az újjamat a térképen végigvezetve is elfáradtam, az azért komoly lelki válságba sodort. Akarom, meg tudom csinálni, hogyan szervezzem meg?
Az mondjuk külön öröme lesz az engem csodáló, a sípályán síelő népes tömegnek, hogy az ekézés technikáját képes vagyok csúcsra fejleszteni, hogy lejussak a hegyről, és biztos vagyok benne, hogy egészen abszurd elképzelés, hogy minden végtagom megússza ezt a kalandot törés nélkül! De mégis, beleegyeztem és elhatároztam, az iróniát csak az írásaimra korlátozom!
Jelentem, tegnap megérkeztünk, reggel hétkor indultunk és este negyed hatkor másztunk ki meggémberedve a kicsi kocsiból (igen, jól olvassátok, és még az utak állapotára sem panaszkodhatunk, mert csontszáraz volt végig), szinte azonnal körbe is jártuk a kis falut, ahol a szállásunk van, San Cassianot (imádom az olasz szavakat kiejteni, próbálkozom is, csak szegény olaszok nem értik), messziről kerülve a helyi Michelin csillagos éttermet, mégis betévedve egy olyan helyre, ahol az étlapon az árakat elfelejtették feltüntetni, ami azért sem volt vicces, mert mellettünk láthatóan nem utánzatot viselt az egyik hölgy, aki Dolce&Gabbana övet kapcsolt ki, miután elfogyasztotta az előételt.
Írtam is a családnak, hogy jöjjenek bennünket kiváltani, de végül nem volt rá szükség, ahogy arra sem, hogy ott mosogassunk!
Ma megmérettetik a csallóközi az olasz sípályán, s biztos vagyok benne, hogy a reggeli orkán erejű szél sem fog meggátolni abban, hogy élvezzem ezt a csodát, a Sellarondát! Még most nem szidom az én imádott Férfimat, amiért elhozott magával, hogy szemtanúja legyek az álma megvalósításának! Csak örülök, hogy együtt lehetünk egy veszteséggel teli év után!
