Letört ágak, autóra dőlt fák, széllökésektől felborult teherautók – naponta olvasunk ilyen és ehhez hasonló híreket. Nem, ez nem a tornádók hazája, bár így is tiszta Amerika. Még csak nem is a Távol-Keleten tomboló legújabb ciklon műve, ez bizony Dunaszerdahely és környéke aktuális időjárási képének hozadéka. Bármerre járok a városban, a letört, száraz faágak miszlikbe aprítva hevernek a földön. Az élénk, olykor orkán erejű szél szinte mindennapos vendégünk lett. Csallóközi eső – így nevezik egyesek nyáron a szelet.
Mondhatni hozzászokhattunk már, hogy a helyenként nem éppen szelíd fuvallat reggelre átrendezi lakótelepünk környékét. Kilószámra mérve, halomba gyűjti a hanyagul kézbesített reklámújságokat és kedvére csavarja ki gyökerestől az évtizedes tujafákat. Még javában vagyunk a télnek, régebben ilyentájt havazni szokott, és a hó tartósan, akár hetekig megmaradt. Nem volt ismeretes a téli gumiabroncs fogalma, az autók mégis megálltak a „lábukon”. Akadtak persze extrém pillanatok, de mindenképpen kiegyensúlyozottabb és kiszámíthatóbb volt az időjárás. Egy ilyen extrém esemény 35. évfordulójára emlékeztünk éppen a hetekben: 1987 telén a viszonylag enyhe január elejét intenzív havazás váltotta fel.
Annyi havat még életében nem láttam, ahogy azóta sem volt hozzá szerencsém. Nem tudom, hogy a mai technika mellett ezt egyáltalán szerencsének-e lehet nevezni!?
Manapság elég három centi hó és megáll az élet. 1987-ben január 12-én tetőzött a havazás, amikor az addig lehullott 30 centiméteres hótakaró egy éjszaka alatt 70 centire duzzadt Délnyugat-Szlovákiában. Pozsonyban 65, Dunaszerdahelyen pedig 77 cm havat mértek. Nem tévedés, hetvenhét centiméter! Az erős szél akár 2 méter magas hótorlaszokat is okozott, ami megbénította az ország forgalmát, leálltak a vonatok, még a dunai hajók is megrekedtek. A hótorlaszok mellett a kemény, olykor -15, -20 fokos fagy is nehezítette a mindennapokat. A havazás több száz települést zárt el a külvilágtól.
Persze minket elsősorban az izgatott, hogy a boltok üresen maradtak és bezártak az iskolák.
Igazából ki sem lehetett mozdulni otthonról és a hó eltakarításához egyes helyeken katonai erőket kellett bevetni. A sereg gyalog, hátizsákban szállított kenyeret a hó miatt otthon rekedtek számára. Nekünk a nagyi sütötte a cipót, apámnak órákba tellett hazahozni, pedig nem a világ végére ment érte, csak a Fő utcáról a Rózsaligetbe. A Vámbéry téren még hetekkel a nagy havazás után is méteres hókupacok sorakoztak, egy kis suhancnak az maga volt a kánoán.
Szánkóztunk, hócsatáztunk, az volt az igazi tél, nem ez a mostani. Igaz, meggondolandó mit beszélek, ha a kórház bejárata előtt 3-4 éves gyerekeket látok sorakozni a hidegben szüleikkel, PCR-tesztre várva. A szívem szakad meg ilyenkor…
Azt tanultam, hogy a földeknek is kell a hótakaró, a hóhiány káros a veteményre, a gabonára. Ha nincs hó, kevesebb lesz a kenyér és drágább a liszt.
Eső, havaseső, ónos eső, hódara – ennek van „divatja” manapság, a valamikori hóviharokból pedig csak a szél maradt meg, de az folyton fúj. A szél, ami fákat dönt ki, ahogy nemrég a vasútállomás előtt, egy éppen arra járó autóra fektetve az állomási park nem éppen fiatal teremtményét. A szél, ami megkezdi a lakótelepi élelmiszerüzlet amúgy is omladozó vakolatát, miközben a kisdiákok az iskolába igyekeznek alatta. A szél, ami utat talál a „hiperszuperül” hőszigeteltnek hitt műanyag nyílászárók résein.
Még hogy felismerve a szél irdatlan erejét, elkezdték a városban a veszélyesnek ítélt fák biztonsági okokból történő kivágását, visszavágását. Sosem tudhatjuk, melyikünk lesz éppen rossz időben, rossz helyen. Lassan úgy fogunk köszönni egymásnak, mint a vitorláskapitányok: jó szelet barátaim!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
