Milyen nyomokat hagyott bennünk a járvány és mi vár ránk? | Beszélgetés Ágh Dávid szakpszichológussal

Fotók: Szabó Péter Pál

2021 végén a dél-szlovákiai orvosok egy nyilatkozatot adtak ki, amelyben arra kérik a lakosságot, hogy minél többen oltassák be magukat. Most 2022-t írunk, tiszta lappal indulunk, és arról fogunk beszélgetni, hogy ez az elmúlt egy év milyen nyomokat hagyott bennünk, mi vár ránk, és mi történt a társadalmunkban ez idő alatt. Beszélgetőtársam Ágh Dávid klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta.

Nagyon fura két év van mögöttünk, beszéljünk a legutóbbiról. Hogyan értékelnéd lélektani szempontból 2021-et?

Nehéz esztendő volt. Emlékszem, hogy amikor a 2020-as év elején berobbant a járvány, felkértek egy interjúra, ahol többek között azt is kérdezték, milyen irányba fog ez a dolog haladni. Most is azt tudom mondani, amit akkor előrevetítettem: ez attól függ, lesz-e valamilyen szervező erő, amely a bennünk beinduló lélektani mozzanatokat felhasználja. Azt is mondtam, hogy az esetleges agresszív megmozdulások kialakulása is ettől fog függeni. Az elmúlt években láttuk, hogy történtek egészségügyi szakemberek, oltóközpontok, sőt egymás elleni atrocitások. A rendelő prizmáján keresztül tisztában vagyok vele, hogy az ebédek, vacsorák központi témái közé is bekúszott az oltás problémája. Sok fórumon hallok kérdéseket arra vonatkozóan, hogy az elegendő rendelkezésre álló oltóanyag ellenére miért nem oltatják be magukat ez emberek, és hogy miért fokozódik az agresszió bizonyos tömegek szembenállásának függvényében. Ennek a lélektani magyarázatakor fontos visszakanyarodni a gyerekkorhoz.

Donald Winnicott és Melanie Klein neve fontos ezen a kontextuson belül. Ők foglalkoztak a csecsemőkor lélektani mozzanataival. Innen származik az ismeret, mely szerint intenzív stresszhelyzetben felnőttként is hajlamosak vagyunk regresszív reakcióra. Ezt azt jelenti, amikor úgy kezdek el viselkedni, gondolkodni, érezni, helyzetet értelmezni, ahogy az már nem sajátja a felnőtt énemnek.

Sokkal inkább visszaidézi a pici gyermekkori mozzanatainkat, amikor megtapasztaljuk, mennyire sérülékenyek és akár eszköztelenek vagyunk.

Mindannyiunk fejlődéslélektani fázisaiban jelen van az úgynevezett paranoid skizoid pozíció, hiszen mindenki úgy születik meg, hogy az anyukánk nagyon sokáig hord minket a testében, aztán megtörténik egy fizikai szeparáció. Viszont a lélektani elkülönülés még nagyon sokáig elhúzódik. Az elején az egyikük érzése a másikuké is, és ez oda-vissza is érvényes. Erre jó példa az éhségérzet: még nem beazonosítható, hogy kívülről jön vagy belőlem, én vagyok rossz, vagy a külvilág.

Intenzív stresszhelyzetekben pedig a veszély forrásának beazonosítása egy nagyon adaptív dolog. Viszont a paranoid áthangolás képes olyan végletekig is eljutni, amelyekre jó példa a kínaiak vagy a Pfizer elleni összeesküvés-elméletek.

Valami romboló erőt sejtünk ilyenkor a háttérben. Ekkor pedig nyilván próbáljuk kiiktatni a veszélyforrást, és ez nagyon könnyen át tud menni ellenségkép-képzésbe.

Ez nálunk is megtörtént, és a naponta külföldre ingázókat hibáztatták, amiért hozzák-viszik a fertőzést. Azt hiszem, jó látni az ilyen tömeglélektani mozzanatoknak a történelmi kontextusát is, mert abból sokat lehet tanulni. Ilyen szempontból a középkori pestisjárványok nagyon tanulságosak. Az akkori kornak megfelelő kép szerint a zsidók voltak az ellenségek, azért mészárolták le őket, mert azt gondolták, ők mérgezik a kutakat.

Jó lenne, ha a járványt egészségügyi problémaként kezelnék és olyan módon szerveznék az intézkedéseket, hogy ez legyen az előtérben, de mégis politikai és további szempontok is belekerülnek.

A középkori pestisjárványra is jellemző, hogy ez egy vallási kérdés is volt, a bűnök miatti isteni büntetésnek tartották az özönvíz mellett. Elindultak önkorbácsoló menetek, jöttek közigazgatási-politikai reakciók a bezárást és a temetkezést illetően. Az emberek reakciója is hasonlatos volt a mostanihoz: volt, aki izolálta magát, de olyan is, aki féktelen tivornyákba kezdett, tagadva a reális helyzetet. Valahol vérmérséklet kérdése, hogy mi is izoláljuk magunkat, vagy esetleg agresszivitásba fordulóan is tagadjuk a fennálló helyzetet.

A beszélgetésünk egyeztetésekor két olyan kifejezést is mondtál, amely megragadta a figyelmem. Mit jelent a szótáradban az oltáshezitáló és az oltás- vagy vírustagadó? Hogyan tudnád az utóbbi kettőt elkülöníteni, és van-e valami közös bennük, akárcsak a polarizált társadalmunkban?

Az oltáshezitáló egy olyan személy, aki mérlegel, akinek kérdései vannak, aki tájékozódni szeretne, és aki azon gondolkodik, hogy az ő, illetve a többség számára milyen lépés lenne a jó.

Szerintem azért helyes ez a megkülönböztetés, mert azt gondolom, hogy az ő esetükben konkrét félelmekről van szó. Ha ők megfelelő válaszokat kapnak a bennük sorakozó kérdésekre, akkor egy ponton túl tudnak akár úgy is dönteni, hogy beoltatják magukat, mert biztonságosnak fogják érezni. A másik csoport, az oltásellenesek vagy oltástagadók azok, akik szoronganak. Bennük nagyon magasra tud felfutni a szorongás higanyszála.

Ha picit visszakanyarodunk a fejlődéslélektani fázishoz, amiről beszéltünk, valahol a felnőttkorban ugyanerre lett volna szükségünk, mint pici gyerekkorunkban. Amikor megtapasztaljuk a tehetetlenséget és nem vagyunk képesek beazonosítani, honnan is jön a rossz, az segít, ha az anyukánk vagy az elsődleges gondozónk nevet ad ezeknek a dolgoknak. Ezáltal ki is húzza ezek méregfogát. Itt nem bonyolult dolgokra kell gondolni, hanem például olyanra, amikor az anya megnevezi, hogy éhes a gyermek. Valami ilyenre lett volna szükség össztársadalmi szinten is.

Kellene olyan személy, aki számunkra megbízható, és olyan módon tudja elmondani a dolgokat, hogy az a nagy tömeg számára is érthető, elfogadható és emészthető legyen. Anélkül, hogy bárkit is meg akarnék sérteni, úgy érzem, hogy a Szlovákiában a járvány időszaka alatt nem akadt ilyen ember.

Nagyon sok volt a következetlenség, a kár, az irracionális lépés, amely inkább a bizalmatlanságot erősítette meg, és a felszínre hozta az egyébként mindannyiunkban megtalálható és a megfelelő stresszhelyzetben aktivizálódó paranoid képzeteket.

Ha már az össztársadalmi történésekről beszélünk, fel tudnál sorolni olyan kockázatos korcsoportokat, akik ezen évek következményeit megérzik majd a jövőben is magukon? Hol fog ez felszínre törni?

Első körben az időseket mondanám, és nagyon sokukkal már megtörtént, hogy egyedül haltak meg a kórházban a szeretteik nélkül, akik nem tudtak velük lenni. Nyilván a többiek gyászára is kihatott, hogy nem tudtak elbúcsúzni, együtt lenni. A lezárás nagyon sok idős számára elszigetelődést jelent, és a már meglévő magányukban is egy erőteljesebb izolációként jelenik meg. Továbbá különféle megkülönböztetés, például a vásárlásukra fenntartott idősáv miatt is voltak velük szembeni ellenérzések.

A következő ilyen korcsoport a gyerekek, náluk csak később, retrográd módon fogjuk jobban átlátni a járvány okozta következményeket. Azt tudjuk, hogy sok gyermeknek nem indult túl jól az életkezdés. Itt akár a születésük körülményeire is gondolhatunk, hiszen olyan körülmények között lehetett szülni, amelyek gátolták azt, ami a kötődéselmélet szerint jót tesz anyukának és gyermekének. Az, hogy mit okoz ez olyan gyerekeknek, akik az első életéveiket a járvány ideje alatt élik meg, tehát hogy kevesebbet találkozhattak a korcsoport béliekkel, még továbbra is kérdéses. Az egyik első feltételezés szerint a szociális képességeikre – a kapcsolattartás, kapcsolat kezdeményezése – negatívan hathat, de a gyerekek esetében mindig el kell mondani, hogy szerencsére rugalmas lelkük van, és ez nem egy végzetes diagnózis.

A serdülőkorú gyerekek is egy csomó frusztrációt élnek meg, hiszen nem találkozhatnak, nem alakulhat ki közöttük szerelem, szexualitás. Ezt a járvány alaposan átírta, hiszen nem is olyan veszélytelen valakivel csókolózni. Az olyan nagy életesemények is elmaradtak, mint például a szalagavatók.

Az orvosok, nővérek, az egészségügyi személyzet akut stresszként élte meg, hogy az osztályokon sorban halnak meg az emberek. Nekik nyilván kell egy ’elhárításcsomag’, amivel ezt át lehet vészelni. Amikor majd lecseng a járvány, jelentkezhetnek kiégési problémák náluk, mert ez mindig utólag szokott jönni.

A tanárok legutóbbi éve is hektikus volt, át kellett állni, adaptálódni az online oktatásra. Ez a szülőknek és a gyerekeknek is nagyon nehéz volt, de a tanároknak is, hiszen bizonyos szempontból ők is egy segítőcsoport. A pedagógusok is nagyon sérülékenyek kiégés szempontjából. Ismerjük a szállóigét, amely szerint olyan a jövő nemzedéke, amilyen a most iskolája. A tanáraink lelki egészsége közvetve kihat a gyerekeinkére is.

Rajtuk kívül még megemlítenék egy különleges csoportot, a mentálhigiénés szakembereket. Mi is azt tapasztaljuk, hogy olyan elképesztő mennyiségű az igény, amit jelenleg nem lehet kiszolgálni, a kapacitás nem engedi, ebből pedig kialakulhat egy rossz érzés. A többi emberhez hasonlóan mi is sérülékenyek lehetünk kiégés szempontjából, és azt hiszem, nagyon sok lappangó problémát felszínre hozott a járvány. Gondolok itt arra, hogy szembesültünk azzal, hogy nincs megfelelő számú, magyarul beszélő pszicho szakember. Ez az állapot szépen leképezi az össztársadalmi működést. A pszichológia, pszichiátria a többi egészségügyi irányzat rendszerében valahol a háttérben kullog csak.

Látszik, hogy van egy szekunder járvány, egy lelki, és ez a szektor komoly segítséget, víziót, forrásokat, koncepciót igényelne, amik segítenének fölzárkózni a jövőben.

Milyen társadalmi képet vetítenél előre a járvány megszűnésével?

A szemünk előtt van, ahol szembenálló tömbök jönnek létre, ahogy polarizálódik a társadalom, az agresszió és az indulat tárgyat keres magának.

Nem elvitatva a világjárvány által hozott szörnyűségeket, azt gondolom, hogy meg kell tanulnunk egyfajta figyelmeztetésként, lehetőségként felfogni, amely olyan dolgokkal szembesít minket, mint például a klímaváltozás, a természeti katasztrófák vagy az állatok élőhelyének az elvétele.

Ezek mind olyan, előttünk álló kérdések, amelyek válaszokat fognak tőlünk kérni. Attól tartok, hogy nem fogunk tudni megfelelő válaszokat adni, ha a járvány után a társadalom szétforgácsolt, meghasonult marad. Itt lenne az ideje, hogy inkább a közös pontokat keressük és azt, hogyan tudnánk a különbségek helyett inkább a hasonlóságokat látni egymásban.

A beszélgetés megtekinthető videón is: