FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Rovatunk mai részében a hölgyeké a főszerep. Ezúttal két fiatal testvérpár, Tóth Anett és Tóth Lilla mutatkozik be DAC-szurkolóként a kedves olvasóknak. Tulajdonképpen egy családi tradíciót visznek tovább, hiszen többek között édesapjuk is nagy sárga-kék drukker. Ki ne ismerné a B-középből a felsővámosi származású „Szittyát”, vagyis Tóth Szilvesztert!?
Nyilván édesapátok keze van a dologban, ha nem is egyszerre, de gondolom ő vitt el benneteket első alkalommal a DAC-stadionba focimeccsre?
Anett: Ez pontosan így van. Egy alkalommal elvitt minket a barátnőmmel DAC-meccsre, azt mondta, éljük át egy picit nagyobb élményt, mint a kézilabda. Tudni kell, hogy én kézilabdázok, de a mi meccseinket csak kevés szurkoló látogatja. Apu gyerekkorunktól kezdve magyar szellemben nevelt minket. Büszke felvidéki magyar embereket faragott belőlünk, és ennek alapból a része a DAC is. Már nem tudom, hány éves lehettem, amikor apu úgy gondolta, eljött az ideje, hogy belekóstoljak a DAC-meccsek hangulatába…
Lilla: Engem 2018-ban vitt el először az apu egy DAC–Slovan mérkőzésre, amikor az ellenfél szurkolói nem jöhettek, ezáltal a vendégszektorba is hazai szurkolók válthattak jegyet. Valószínűleg nem akart rögtön a B-középbe vinni, így leültünk a vendégszurkolók helyén. Ez akkor még a régi főtribünt jelentette, ennek a helyén épült fel később a D szektor. Sajnos a győzelem azon a mérkőzésen elmaradt, de a hangulat felejthetetlen volt. Onnantól kezdve az összes hazai meccsen követtük a csapatot, de már a megszokott B3-as szektorban. Tőlem sem áll messze a sport mint olyan, Medgyes Renáta klubjában, a Megy Sportban atletizálok tavaly szeptember óta.
Anett: Amikor a fiúbarátaimnak a DAC-ról meséltem, általában megkaptam, hogy csak azért mentek meccsre, hogy nézzétek a focistákat. Pedig ez nem így van, talán azért sem, mert mi is sportolók vagyunk a húgommal. Egy makacs térdsérülés és több éves kihagyás után tértem vissza a kézilabdához. A nyárasdi klubbal a 2. ligában szerepelünk. Nemrég új edzőt kaptunk Katona Olga személyében, s bár a covid miatt épp csak elkezdtük az edzéseket, fő célkitűzésünk az 1. ligába kerülni.
Sportolói szemmel nézve, minket ugyanúgy maga a foci mint sport érdekel, meg persze az a hangulat, ami egy-egy mérkőzés alkalmával uralkodik a stadionban.
Az egy más világ, a stadion közege egy nagy család. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem nézem meg a focistáinkat, ugyanis jóképű focistáink vannak.
Oké, hogy jó hangulat meg minden, de jó hangulat lehet egy koncerten is. Meg tudjátok fogalmazni, a focin kívül mi az, ami leköt két fiatal lányt a lelátón?
Anett: Egyértelműen ami megfogott, az a több ezer sárga-kék szurkoló együttes éneklése a lelátókon, olyankor libabőrös leszek. Másik dolog, mikor alig megérkezünk a stadionba – még el sem foglalom a helyem -, de már rögtön üdvözölnek azok az emberek, akikkel csak a DAC-mérkőzések alkalmával találkozunk. Akikkel a stadionban ismerkedtünk meg, ez egy nagyon családias pillanat.
Azért kezdtem el újra kézilabdázni, hogy én is úgymond a Felvidéket képviseljem, nekem ez nagyon fontos.
Készülök egy versenyre Magyarországra, aminek a részleteit nem szeretném elárulni. Idén sajnos nem került megrendezésre, viszont jövőre, ha összejönne, ott is a Felvidéket képviselném. Azt vallom, ha már ennyiszer kimehettem szurkolni az itteni fiúknak, akkor jó érzés lenne, ha az a közösség egyszer majd nekem is szurkolna!
Lilla: Nekem, ami nagyon megtetszett már az első meccsen, az a Nélküled volt, igazán mindenki énekelte. Említhetném még azt, amikor a B-szektor kérdésére: ki a jobb?, a C lelátó szurkolói válaszolnak: DAC! De mégis, egyértelműen a Nélküled a csúcs, hiszen abba az egész stadion bekapcsolódik.
Anett: Természetesen mi is végigszurkoljuk a kilencven percet, apu mellett máshogy nem is lehetne. Ülni sem lehet, de eszünk ágában sincs ülni, végig állunk, énekelünk, szurkolunk. Jelen pillanatban a vírushelyzet miatt persze nem nagyon jártunk, ugyanígy kevesebbszer találkozunk apuval is. Viszont normál esetben már a mérkőzés előtt fő téma a DAC, akár az apunál, vagy mikor a papa is eljön velünk, meg a szomszédok. Látjuk, halljuk az aktuális dolgokat, van, aminek utánanézünk, előre tudjuk ki lesz az ellenfél a következő fordulóban.
Schäfer András számomra a nagy favorit a játékosaink közül – illetve volt, hisz’ eligazolt a DAC-ból – mivel korban is ő áll hozzám a legközelebb, és példaértékű, hogy ilyen fiatalon mennyi mindent el tudott érni. Megmutatta, hogy nem számít a kor, ha valamit akarunk és van elszántságunk, akkor a nagyobb csapatokhoz is fel tudunk nőni.
Lilla: Ugyanígy képben voltam mindig a bajnokság állásával, illetve a mérkőzésekkel kapcsolatban, viszont a vírus miatt nem járhattunk, így azt kell hogy mondjam, jelenleg kevésbé tudom követni a csapat dolgait.
Egy volt játékosunkat szeretném megemlíteni, aki bár nem is magyar, de úgy éreztem, hogy elfogadta őt a közönség. Ő is nagyon kedves volt a szurkolókkal, ez pedig a Bayo volt.
Sajnálom, hogy elment tőlünk, mert nem csupán jó játékosnak tartottam, hanem emberileg is szimpatikus volt. Átlátta a helyzetet, tudta, hogy itt magyarok élnek, akkor is, ha amúgy Szlovákiában focizik.
Mi az üzenete a focinak az életetekben, mit köszönhettek a DAC életérzésnek? Ugye nem titok, hogy édesapátokat szólítottam meg először, de munkahelyi elfoglaltsága miatt egyelőre nem tudta vállalni a riportot. Viszont azonnal rátok gondolt, büszke rá, hogy együtt jártok DAC-meccsekre…
Anett: Az emberek összetartása az, ami minket is megfogott. Alapból szeretjük a focit, de szerintem ilyen közösség, mint nálunk, kevés helyen van. Szlovákiában élünk, de magyar gyökereink vannak, a magyarságot képviseljük. Személy szerint nagyon húzok Magyarország felé, egy nap talán oda is költöznék. Viszont nem tagadom meg, honnét származom, ha Magyarországon nevezek valamilyen versenyre, mindig a Felvidéket írom be hazámnak. Ezzel is tovább viszem, tovább visszük a Felvidék nevét, akár egy kézilabdameccsen, akár a fociban, vagy bármi másban.
A riporton keresztül is üzennénk apunak, elsősorban szeretnénk megköszönni neki, hogy megmutatta nekünk a szerdahelyi foci világát. Hálásak vagyunk neki azért is, hogy a DAC által sok mindenkit megismerhettünk.
Általában az a természetes, ha az apák a fiúkat hordják el magukkal focira, nem mindennapos dolog, hogy ő két lánnyal a nyakán járt. De ő akkor is vitt minket és nagyon jól tette, mert bennünk maradt, hogy kicsit ilyen fiús lányok legyünk, és ne ijedjünk meg, ha letörik a körmünk. Bárhová ment, kérdezte, volna-e kedvünk hozzá, szóval ezt egyáltalán nem kényszerként erőltette ránk. Nyilván örült neki, hogy igent mondtunk, így kicsit kárpótoltuk is őt, amiért nem fiúnak születtünk és kimaradt neki az életéből az apáról fiúra érzés. Lényegében ez a riport is az ő ötlete volt, neki jutott eszébe, mivel ő nem tudta vállalni, majd mi képviseljük a családot…
Az apák már csak ilyenek. Azt csiripelték a madarak, hogy a fotós kolléga szintén örült, hogy végre lányokat is fotózhat a sok pasi után. Anett és Lilla, köszönöm szépen a beszélgetést. Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
