Az interjú megjelent a Klikk Out 2022/01-02. számában. Fotók: Juraj Varga / Pixabay.com
Jónéhány kockás füzet hullámosodott meg a könnyeimtől, mire a szüleim felismerték, soha nem fogom megérteni, hogy egy méter hány deciméter és hogyan kell összeadni a törteket. Ilyenkor, a bizonyítványosztás tájékán arra gondolok, milyen szerencsém volt, hogy valóban abban támogattak, amiben jó voltam, amit szerettem. Nyilván, ami kevésbé ment, ott is kellett tartani egy bizonyos szintet, szorgalmasnak kellett lenni (nem voltam), jelentkezni kellett az órán (nem jelentkeztem), de nagy terhet vettek le a vállamról azzal, hogy objektíven meglátták a képességeim határait.
Régóta tudjuk, hogy akadnak a nagyvilágban iskolarendszerek, amelyek már rég elhagyták az egy adott skálán való értékelés módszerét. Év végén vagy fél-, esetleg negyedévben írásban fejtik ki a pedagógusok meglátásukat a gyerek részképességeiről, javaslatot tesznek, hogy lehetne behozni a hiányosságokat, rávilágítanak a diák erősségeire. Mennyivel több információ ez a szülőnek, mint egy fekete-fehéren leírt jegy. Egy ilyen, alternatív oktatási intézményben dolgozik, Beherics-Nagy Anita, aki maga is gyakorló szülő.
„Nagyon élesen él bennem az érzés, hogy a mi családunkban csak a teljesen kitűnő bizonyítvány volt az elfogadható. Nem hangzott el ugyan soha a szüleim szájából, de gyerekként azt gondoltam, csak akkor vagyok szerethető, ha a jegyeim kitűnőek. Ez az attitűd végigkísérte a tanulmányaimat, nehéz volt tőle szabadulni, főleg amikor már sokkal több mennyiségű tananyagot kell megtanulni, jócskán rám nehezedett ennek a ténynek a súlya.”
Aztán pedagógus lettél….
Igen, aztán én magam is a tanári pályára léptem, és megtapasztaltam az érem másik oldalát, sőt, bekúszott néhány éve a szülői aspektus is. Egy számunkra hagyományos iskolarendszer jegyei mögött ott van ennek a három embernek az együttműködése, mindhárom ember a maga kis felelősségével, mégis a bizonyítványon a gyerek neve villog. Sőt, ha továbbtanulásra kerül a sor, az a jegy már meghatároz valamit, akár évek múltán is.
Igen, ezt a értékelési rendszert ismeri a többség. Hogyan lehetne másképp, mi a tapasztalatod?
Nálunk az értékelőt általában két tanár írja egy diáknak, az egyik amolyan osztályfőnökszerű, a másik pedig egy általa választott kollégája. Kívülről úgy tűnhet, ez egy egyszerű A4-es papíron megírt fogalmazás, ám a valóságban elég komoly irányelvek mentén íródik. Az értékeléskor hangsúlyt kapnak például más értékek is, mint a tudás maga, vagy a munkafolyamat. Kiemeljük azokat az emberi, erkölcsi értékeket, amelyek fontosak a nevelés szempontjából. Csak, hogy konkrét példával éljek, milyen közösségi szerepet vállal az adott diák… Az értékelés során szem előtt tartandó, hogy én mint a pedagógus, mit szeretnék elérni ezzel a visszajelzéssel. Motiválni szeretnék-e vagy levezetni a szülő számára egy jól követhető fejlődési ívet, honnan hová jutott a gyermeke, esetleg leírni egy stagnáló állapotot. Ezt személyre szabjuk, annak fényében, mire van szüksége épp a tanulónak. Persze, ott van még a munkához való hozzáállás, a diák személyisége, a csoportban való elhelyezkedése. Nincs diákok közti hasonlítgatás vagy rangsorolás és nincs minősítése sem a teljesítménynek. A szöveges értékelés általában nagyon részletes és megfontolt gondolatok összessége, mert nagy felelősséggel bír.
Mit gondolsz? Egy hagyományos iskolarendszerben is megállná a helyét ez a látásmód, már ami az osztályzást illeti?
Nehéz erre válaszolnom, mert kiragadtunk valamit, ami egy része egy nagyon komplex pedagógiai mechanizmusnak. Olyan, mintha az almát és a körtét akarnánk egy nevezőre hozni. De, igen, azt gondolom, bizonyos elemeiben ez a világ bármely pontján működhet.
