Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Varga Medgyes Renáta
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Riportsorozatunk mai vendége Varga Medgyes Renáta, nemzetközi szinten is jegyzett atléta, akit saját korosztálya legtehetségesebb versenyzőjeként tartottak számon magasugrásban, illetve távolugrásban. Köztudott, hogy régiónk egyik legismertebb kortárs sportolónője, egyben a nyolcvanas évekbeli DAC-legenda, a néhai Medgyes József lánya.
Szia Reni, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Nyilván nem címezhetem feléd úgy a kérdést, hogy mikor ismerkedtél meg a DAC-cal, hiszen nyugodjék édesapád által mondhatni, sárga-kék közegbe születtél. Milyen emlékeid vannak ezekből az időkből, mikor tudatosult benned, hogy körülötted szinte minden a DAC-ról szól?
Talán 4-5 éves lehettem, tehát még egészen kicsi gyerekként arra emlékszem, hogy a régi főtribün alatt ültek a DAC-focisták feleségei, gyerekei, családtagjai. Ott szoktunk lenni mi is, minden meccsen kint voltunk és onnan szurkoltunk. Rengeteg ember volt a stadionban, és nagyon nagy zaj, a góloknál pedig befogtam a fülem, mert mindenki ordított. Szünetben kimászhattunk a lelátó előtti salakpályára, igaz, hogy csak oda, viszont az is nagy dolog volt. Néha a meccsek után lemehettem az öltözői kabinba, ami szintén nagy élmény volt.
Édesapám Komáromban született, ahogy én és Dodi öcsém is, Sinan már Szerdahelyen. Apu ’85-ben került a DAC-hoz, előtte Nagyszombatban tanult, ott is laktunk, majd a család Dunaszerdahelyre költözött.
Persze erre az időszakra még annyira nem emlékezhetek, csak arra, hogy 1987-ben megnyertük a Csehszlovák kupát. Mondom, ami megmaradt bennem, hogy rengeteg ember járt már akkor is focira Szerdahelyen. Amire még szintén emlékszem, hogy apu jóban volt a Simonics gyúróval és gyakran összejárt a két család.
Apu DAC-os időszaka 1990-ig tartott, ekkor kiköltöztünk Németországba, mivel ő a Wismut Aue csapatához szerződött. Ott kezdtem el járni iskolába, lényegében ott voltam elsős, majd itt Szerdahelyen másodikos. Ezután jött Törökország és az Altay Izmir, ahol apu 1993-ig focizott. Ami a DAC-ot illeti, ezek az évek kimaradtak az életemből. Apu törökországi legjobb barátja, Sinan Aydin után kapta nevét a kisebbik öcsém, aki most is aktívan focizik a magyar NB1-ben. Minden meccsét követjük, ha tehetem a helyszínen, élőben.
Annak idején te magad is a DAC-ban kezdtél el sportolni, vagy nem volt külön atlétikai szakosztálya a klubnak? Azt ugye mindenki tudja rólad, hogy a mai napig az atlétika tölti ki a mindennapjaidat, saját klubot alapítottál, illetve a lányod is a nyomdokaidba lépett…
Pogány Misivel kezdtem atletizálni, még a régi Hviezdoslav utcai – a mai Vámbéry Ármin – Alapiskolában, Dunaszerdahelyen. Én konkrétan szlovák iskolába jártam, viszont edzeni a Hviezdoslav suliban edzettem a többi sportosztályossal. Gyakran jártunk a DAC-stadionba is lépcsőzni vagy futni a salakpályán, de nem tartoztunk konkrétan a DAC alá.
Ifjúsági világbajnokságon magasugrásban ezüstérmet szereztem, ez volt a legnagyobb sportsikerem. A szülési szabadság után már távolugróként kerültem vissza az atlétikához. Ennél a számnál maradtam egészen 2016-ig, amikor befejeztem a pályafutásomat. Időközben, 2008-ban megalapítottam a saját atlétikai klubom MEGY Sport néven, ahol gyerekekkel kezdem el foglalkozni, de még nem teljes időben. Ami az atlétikát illeti, távlati céljaim között szerepelt, hogy a jövőben a gyerekek edzéseire fókuszáljak. Négy évig a besztercebányai „katonák” atlétája voltam, majd a pályafutásom végén már a saját klubom színeiben versenyeztem.
Renike lányom kicsi kora óta velem járt edzésekre, edzőtáborba, így szinte belecsöppent a versenyekbe. Szereti csinálni, sosem kényszerítettem őt, hogy atletizáljon, ő maga választotta. Edzői szemmel nézve mindenképpen látni benne a tehetséget, a potenciált, mint szülő is bízom benne, hogy többre viszi, mint én.
Csak egészség legyen, mert a 2021-es esztendő nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Lesérült, ezáltal elúszott a vb, az Eb, majd nemrég a covidot is elkapta. Reménykedem benne, hogy minden rosszat átvészeltünk már, nyáron világbajnokság lesz Kolumbiában, jelen pillanatban arra készülünk. Van akaratereje, szívvel csinálja, ha fejben is rendben lesz, akkor nem lehet baj. Mindent megteszek, hogy segítsem és támogassam a céljai elérésében. Nehéz szülőnek és edzőnek lenni egy személyben, de Renike nagyon akar bizonyítani. Szigorúbb is vagyok vele, mint a többi gyerekkel, mert tudom, hogy van esélye a csúcsra érni.
Térjünk vissza a focihoz, illetve a DAC-hoz. Ott hagytuk abba, hogy édesapád ’93-ig Törökországban légióskodott, majd visszaköltöztetek Szerdahelyre. Újra közelebb kerültél a DAC-hoz?
A kilencvenes években és a kétezres évek elején inkább a testvéreim, Dodi és Sinan pályafutását követtem, vagyis jártunk DAC-meccsekre, de főként a korosztályos csapatokéra. Másik dolog, hogy szinte minden hétvégén versenyeim voltak, gyakran egy időben az A csapat mérkőzéseivel. Megesett, hogy vége lett az atlétikai versenynek és onnan rögtön DAC-meccsre mentünk. Dodi öcsém, apuhoz hasonló a nagycsapatban is játszott, jelenleg már csak hobbiszinten focizik Mihályfán, de edzősködött is korábban. Nálunk a családban az atlétika és a foci körül forog a világ, férjem, Erik focizik, apósom szintén játszott a DAC-ban. Anyu is DAC-drukker, férje, a „Bugi” pedig nagy DAC és Fradi fanatikus.
Nyilván apu után örököltem, hogy a foci a második kedvenc sportom, én magam szintén fociztam gyerekkoromban. Sőt 15-16 évesen hívtak is a Slovanba, de nem mentem.
Abban az időben még nem volt olyan népszerű a női foci, mint most. Nekem az atlétika volt fontos, de tegyük hozzá, van labdarúgó edzői képesítésem is. Nagyon szeretek focira járni, amikor csak tehetem, ott vagyok a DAC meccsein, az új stadionban ugyanúgy, ahogy a régiben. Emlékszem egy nagy mérkőzésre még 2014-ből a Nagyszombat ellen, amikor a bennmaradás volt a tét, majd Szabó Otti szabadrúgásgóljával nyertünk 1:0-ra.
A DAC engem elsősorban az apura emlékeztet, és a szép időkre, amikor még együtt voltunk. Ahogy minden szerdahelyinek vagy környékbelinek, a DAC nekem is egy abszolút kedvenc, a legjobb csapat Szlovákiában. Kevés hasonló klub van az országban, ahogy nincs minden városban ilyen Akadémia, vagy ilyen szép stadion, ami itt nálunk felépült. Kár, hogy nincs hozzá hasonló atlétikapályánk is, ugyanakkor volt alkalmunk edzeni a DAC Akadémiáján. Így segített minket a klub, illetve Világi úr, amikor ebben a nehéz pandémiás időszakban nem volt hol edzenünk.
Szeretem a DAC-ot, szurkolok a csapatnak. Nem egyszer kaptunk hivatalos meghívót, hívott minket a klub riportra, engem vagy a Renike lányomat. Azért járunk meccsre, hogy jó focit lássunk, hogy buzdítsuk a csapatot, és jól érezzük magunkat, meg persze, hogy győzzön a DAC!
Nagyon örülnék, ha egyszer bajnokok lehetnénk, persze ki nem örülne!? Nehéz feladat, de nem lehetetlen, kellenek hozzá minőségi játékosok, akik képesek megnyerni a bajnokságot.
Nosztalgiával tekint az ember a régi időkre, amikor szívből játszottak a játékosok, akik javarészt itteniek voltak. Manapság minden a pénz körül forog, de egy erős szponzor nélkül lehetetlen fociklubot működtetni. Az atlétikára ugyanez vonatkozik, ezt a saját bőrömön tapasztaltam…
Engedd meg, hogy megemlítsek egy évszámot, illetve egy konkrét mérkőzést: 1985, DAC–Sparta 3:3. Riportalanyaim sosem felejtik el megjegyezni, hogy azt a győzelemmel felérő döntetlent édesapádnak köszönhette a DAC! Nagy tisztelettel emlékezik szurkolótáborunk a Legendára! Köszönöm a beszélgetést Reni, hajrá DAC és hajrá MEGY Sport!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
