A cikk megjelent a Klikk Out 2022/01-02. számában.
Alapvetően rossz tulajdonságunk, hogy nem a gyógyírt keressük problémák esetén, hanem a bűnbakot. Emiatt aztán az a büdös balsors nem enged, víg esztendőből pedig vajmi kevés akad. Mulatni elvileg tud a magyar, csak ritkán magán, sopánkodni viszont annál inkább.
Az ember gyakran annyira meg van győződve saját tévedhetetlenségéről, hogy azt is elhiszi, hogy ha felülnézetből tekint saját magára, döntéseire, életére, már meg is tagadta azt. Akkor meg aztán pláne, ha urambocsá’ még poénkodik is magán. Hisz nevetség tárgyává teszi saját magát. Gyakran önhitt, gőgös, felfuvalkodott hólyagok vagyunk, és ha valaki ezt mégoly elegánsan meg is jegyzi, elmetszenénk a torkát.
Január végén kijöttek a népszámlálási adatok, amit gépfegyverropogás követett. Aki tehette, kilőtte a már jó előre bekészített tárat, leszögezte, aláhúzta, hangsúlyozta, nyomatékosította, amit kell. Mégpedig, hogy ki a felelős azért, hogy ilyen kevés a magyar Szlovákiában, vagy épp nem is olyan kevés, mert ott a félmagyarok, magyar romák, akik meg persze nem is magyarok igazán. De legalább a magyar anyanyelvűből még több van, csakhogy ebből fogyott a legtöbb.
Megkerülhetetlen ellentmondás, hogy szeretnénk magunkénak tekinteni egy számot, 422 ezret (1. nemzetiség), vagy 456 ezret (+2. nemzetiség), vagy 462 ezret (anyanyelv), de annak egy meg nem határozott hányadát mindjárt kitagadjuk, letagadjuk, kiutáljuk. A szám kell, az egyén nem.
Mitől lesz büdös ez a nemzet? Hát ettől. Az acsarkodástól, az egymás háta mögötti sugdolózástól, a megbélyegzéstől.
Annyiféle életszituáció van, amit miatt ezek a számok negatívan változnak, hogy beszarás! Elég nagy tétel már az is, amit a szociológus Gyurgyík László említett, hogy évente 2 ezerrel kevesebb magyar gyermek születik Szlovákiában, mint amennyi idős meghal. Ez tíz év alatt 20 ezres fogyás. De annyi életszituáció van, ami miatt ez a szám (is) romlik, hogy beszarás. Ami semmit se segít, az a cikizés – úgy a gyerekvállalásban, iskolaválasztásban, mint a nemzetiségi döntésben.
A világ legtermészetesebb dolgának kellene lennie, hogy azok vagyunk, akik, és azt másokban sem grammban, meg százalékban kéne mérni, hanem kézfogásban és összekacsintásban. Együtt sírásban és együtt nevetésben, de mindenekelőtt együtt gondolkodásban.
