Az interjú megjelent a Klikk Out 2022/01-02. számában. Fotók: Ugróczky István
A régió egyik legkedveltebb vőfélye, akinek a hivatása a pedagógia. Az ünnepek előtt adta ki második könyvét, de ezek mellett is megszámlálhatatlan területen tevékenykedik, melyeket egyebek mellett a hite fűz egybe. Ahol megjelenik, ott ragyog, és hogy ennek miért van jelentősége, az az interjú végén kiderül.
A teljes interjú, a lapból kimaradt részekkel együtt.
Különböző emberek különböző szituációkból, momentumokból ismerik Zalka Lórántot. A bősi gyerekek többnyire az iskolából, a régió fiataljai akár lagziról, a bölcsebbjei a már könyvben is megjelent írásaiból, vagy a Vízsodorta históriákból. Mindegyik terület tanít, vezényel az életben. Honnan ered ez az igény benned, hogy átadj valamit másoknak?
Az ógyallai építőipariba jártam, majd 18 éves koromban, mikor egyedül a műszaki egyetemre akartam beadni a jelentkezésem, az osztályfőnököm azt mondta, mit szólnék a tanári pályához. Én akkor mosolyogtam rajta, de talán látott bennem valamit.
De vissza kell mennünk a bősi egyházközségi templomig, mert onnan indul minden, és oda is tér vissza.
1986 környékén a templom körül éltünk. Szerzetesek foglalkoztak velünk, akik a helyi papnak, Zsidó János esperes úrnak köszönhetően jöttek ide valahonnan Szenc mellől. Akkoriban még nem árulhatták el, hogy szerzetesek. Egyikük azt mondta magáról, hogy villanyszerelő, másik talán azt, hogy hentes. Aztán ’89-90-ben szentelték pappá őket. Az egyikük azóta Jakutföldön tevékenykedik, a másik pedig Kínában. Tóth József és Sztankó László. Ez a két ember megmutatta, hogy mi is az az igazi kereszténység.
Zsidó János atya volt az is, aki felrakott bennünket a buszra, amely a cserkésztáborok felé ment. Minden, ami azután lettem, a cserkészetből fakad.
Az az igazság, hogy mindenhez értek és semmihez sem. Ez a cserkészet. Van egy ilyen mondás, hogy ha cserkész vagy, akkor figyeld meg, mihez nem értesz, és gyakorold azt. Ha a kezembe fogok egy hatlyukú székely furulyát, akkor tudok rajta játszani. 12 évig vezettem egy ifjúsági egyházi énekkart Bősön, de ha azt mondják, hogy írjak színdarabot színpadra, akkor megírom, mert azt is csináltuk. Gyűjtöttem népdalokat, szerveztem néprajzi kiállításokat, és van egy kézzel írt játékos könyvem, körülbelül 150 játékkal, amiket a cserkészetnél tanultam, de amatőr kosárlabdaedzőként is tevékenykedem.
Nem gyanúsítottak meg még azzal, hogy minden lében két kanál vagy?
De igen! 🙂 Amikor képviselő lettem Bősön, akkor mondtam azt, hogy apám már régen figyelmeztetett: fiam, te már csak kutya farkán vitézkötés nem voltál!
Milyenek voltak annak idején a te tanáraid? Kik azok, akikre a legszívesebben gondolsz vissza?
A magyar tanárom az általános iskolából a dunaszerdahelyi Fikész Katalin volt, ma már nyugdíjban van. Szívesen emlékszem vissza rá. Mi egyébként vásott kölykök voltunk, de később az ember rájön, mekkora tudást kapott. Nála végeztem a gyakorlatot is az egyetem mellett.
Aztán a középiskolás osztályfőnököm, Kalácska Erzsébet, aki ábrázoló geometria-matematika szakos volt, hihetetlen szigorú. A magyarság fontosságát ez a két tanárom ültette belém. Egyszer megkérdezte tőlem március 14-én, hogy nem megyek-e haza Bősre, nincs-e szükség rám az ünnepségen. Mikor visszakérdeztem, hogy elmehetek-e, azt mondta, hogy már üljek is vonatra és menjek.
Bárczi Zsófira is szívesen emlékszem vissza az egyetemről. Fiatal tanárként érkezett és mindig könyvet adott nekem. Azt mondta egy vizsgán, hogy nem ad 3-ast, haza kell mennem, és tanulnom, mert jobbat akar adni.
Sándor Anna tanszékvezető tanárom jut még eszembe, aki szakmailag segített. Ugyanúgy, mint Teleki Ilona tanárnő. Amit pedagógiából, nyelvészetből tudok, azt tőlük tanultam.
Szinte szállóigévé vált egy mondatod, miszerint 20 éve keresed a rossz gyerekeket, de nem találod. Milyen gyerekeket találtál helyettük?
Azóta is rám kiabálnak emberek az utcán, hogy még mindig keresed a rossz gyereket?! 🙂 Nem találtam őket. Pihentem ugyan egy évet, elmentem fizetetlen szabadságra. De én ezeket a gyerekeket még jobbnak is látom.
Van, hogy megkérdezik tőlem lagzin, hogy mivel foglalkozom a hétköznapokban, én megmondom, és mindenki sajnál. Elhangzik, hogy ugye, ezek a mai gyerekek milyen rosszak. Nem igaz. Kérdezd meg azokat, akik a 60-as, 70-es vagy 80-as években jártak iskolába, milyen csínytevéseket, illetlenségeket, szemtelenségeket követtek el a tanáraikkal, szüleikkel szemben, és meg fogsz lepődni. Ugyanez a helyzet ma is. Egy probléma, hogy az internet mindent felgyorsít, és ha nem szűrik meg az információkat, akkor a sok mocsok előbb éri el őket, mint ahogy minket ért el. Ezért féltem őket, a mobiltelefonok mumusa vagyok az iskolában. Mondom is mindig a gyerekeknek, nem bántani akarlak benneteket, csak azt akarom, hogy beszélgessetek egymással.
Ha azt mondjuk, milyen hasznavehetetlenek ezek a mostani gyerekek, az Y és a Z generáció, akkor azért magunkat is minősítjük. A saját szülői módszereimet osztályozom le, és kapok elégtelent.
Egyébként szülő vagy az iskolában is, illetve pedagógus otthon?
A pedagógiától nem tudok elszakadni, a könyveimben is megmondom az irányt. Otthon is. Például most vasárnap odahívtam a gyerekeket, megnéztünk egy előadást. Egy jóbarátom fia adott elő az internetfüggőségről a Magyar Tudományos Akadémián. Ebben is benne van a pedagógia.
Iskolában szülőként? Ez is ott van, mert miután megszülettek a gyerekeim, úgy vettem észre, hogy egyre kevesebb házi feladatot adok a diákjaimnak. Mert tudom, hogy egy szekérnyit hoznak haza az én gyerekeim. Én pedig azt mondtam, hogy a hétvége a családé.
Ha jön a szünet, előtte mindig elmondom, hogy tilos elővenni a történelemkönyvet, és ha megtudom, hogy valaki elővette, akkor nagyon megbüntetem.
A kortársaimmal együtt meg mernénk esküdni, hogy a 80-as években nem volt annyi leckénk, mint a gyerekeknek most. Az iskola egy teljesítményközpontú iparág lett, mintha termelnénk ott. Holott hús-vér gyerekek futkároznak nevetve. Nem szabad, hogy félelemben éljenek.
Sok tanár még mindig poroszosan áll az oktatáshoz…
Mivel cserkész vagyok, valamilyen szinten ragaszkodom én is a rendhez. De rend az is, ha körbeülünk, a kör mindig egy teljességet jelképez.
Ötödikben, hatodikban bevezettem azt, hogy mikor bemegyek az osztályba, felállnak. Az óra első tíz másodperce síri csöndben telik, mert vigyázban állnak a gyerekek és én is. Ha az óra első másodperceire rányomja bélyegét egy ilyen ráhangolódás, egy ilyen csönd, akkor megvan a rend, de utána nevetésről és játékról szól az óra.
Ezzel kapcsolatban is van egy kedves emlékem, hogy egy lány, aki nagyon jó tanulóm volt, az alapiskola után elment a magángimibe és a belépő történelemdolgozatát megírta 96%-ra. Az apukája ezután elmondta, hogy a lánya azt hitte, ez a Zalka Lóránt a történelemórát csak elszórakozza. De mindent tudott. Mert minden ott volt. Ez nekem is egy bizonyítvány volt.
Ne felejtsük el, hogy az alapiskolát nálunk nem véletlenül hívják alapiskolának. Meg kell alapozni a tudást. Viszont ott tartunk, hogy a középiskolákba lenyomták az egyetemi szintű követelményrendszert, a középiskolait pedig az alapiskolákba.
Annak idején én úgy mentem érettségizni magyarból, hogy az irodalomban nem jutottunk el a 20. század második feléig. Te történelmet tanítasz, ugye, ami egyre csak hosszabb. Kilencedikben sikerül eljutnod a végéig, tehát a máig?
Kiváló észrevétel, nem jutunk el a máig. A kilencedikeseknek elmondom, hogy gyerekek, ha szerencsénk van, akkor ledobjuk Hirosimára az atombombát, és örülök, hogy átvettük a második világháborút. A második világháborúról mindent tudunk, de például a balkáni háborút már senki nem tanítja. 1991-től ’96-ig egy vérengzés folyt, olyan népirtás, ami vetekszik a holokauszttal. Minden egyes tömeggyilkosság egy szinten van, de mi lenne, ha úgy alakíthatnánk a tananyagot, hogy az első és a második világháborúról átvesszük, amit kell, majd eljutunk a 90-es évekig, ami már közelebb van hozzánk. Nem találtam még megfelelő irodalmat sem erre, pedig fontos, hogy ez tananyagként is fel legyen dolgozva.
A gyerekek ma a világ dolgairól is sokkal hamarabb értesülhetnek. Vannak feléd kérdéseik, érdeklődnek például arról, hogy mi ez az orosz-ukrán helyzet?
Ez a legfrissebb. Most azt kérdezgetik, lesz-e háború. Nekem mint pedagógusnak azt kell mondanom, hogy nem lesz, és meg is kell indokolnom, de meg is tudom indokolni.
Aktívabbak ezen a téren? Többet is tudnak ilyesmiről már ilyen fiatalon?
Azt azért nem. A 2000-es évek elején volt egy vetélkedő: Változó világban. Több fordulós verseny volt, ahol rákérdezhettem földrajzi, aktuálpolitikai dolgokra is. Sokkal tájékozottabbnak éreztem ilyen téren őket. Gyakran nem tudnak egy e-mailt elküldeni…
A gyerekeken ma rengeteg minden átszűrődik és nem biztos, hogy helyesen tudják értelmezni, de a tanító az egyik, aki ebben segíthet. Te milyen szinten találkozol a funkcionális analfabetizmussal, amiről ma gyakorta hallunk?
Nekem a tanításom során a füzet szent. Elvárom, hogy mindenki kézzel írjon, díszítse a füzetét különböző színekkel, rajzoljon vagy ragasszon bele.
Mindig elmondom év elején, hogy tankönyvet készítünk. A legértékesebb az, amikor a kilencedikes odahozza a füzetét ballagás előtt, és össze van neki fűzve ötödiktől. Ha elhagyjuk a kézírást, elhagy a szépérzékünk is. A kézírás lelassít. Ne csak az aláíráskor használjuk!
Három osztályt végigvittél kilencedikig. Mondasz nekik a végén valami útravalót?
Nemcsak az én osztályaimnak, hanem úgy általában a kilencedikeseknek talán azt szoktam mondani, hogy ez nektek a nagy évetek lesz, amikor elballagtok az egyik iskolából és beléptek a másikba.
Amit még hozzáfűzök, hogy nem minden az, aminek látszik. Mindenki a jó arcát fogja mutatni, de legyél nagyon óvatos! Legyél becsületes, legyél jóember, mert kicsi a konkurencia, és ne hidd, hogy könyökkel, másokat besározva kell érvényesülni!
Milyen viszonyt őrzöl a diákjaiddal? Úgy hallom, sokan a lagzijukra is visszahívnak, immár vőfélyként!
Talán 5 volt tanítványom lagzijába is megyek idén. Ez is egy kapcsolat, de vannak köztük olyanok is, akik már kollégák. Az első osztályom az 1989/90-es generáció, és ahogy idősödnek, kapok olyan visszajelzéseket, hogy te mit követtél el velünk, mit odaadtál magadból?! Akkoriban még nem voltak gyerekeim, de azért a harmadik osztályomra is mindig találtam időt, és ezt meghálálják.
Az írás mióta van jelen az életedben?
Már a középiskolában írtam, bugyuta verseket, a tesómat szórakoztattam, ezek rímpróbák voltak. Voltak szerelmesverseim is, és az ifjúkori szerelmesversek mindig őszinték. A próza pedig a cserkészújságból jött, ahová sokat írtam. Egy magyarirodalom- és nyelvtanárnak szerintem írnia kéne, bármit.
A versírás egyfajta polgárpukkasztás is volt a részemről. Olvasok kortárs verseket, és van köztük, amit nem értek. Azt mondtam, hogy ilyen verset én is írok, és ki fogom adni. Kiadtam olyan verseket, amelyeket nem nézett át kritikus. Odadobtam az embereknek, hogy énnekem ez a vers.
Az Egy csónakban Istennel írásai megjelentek a Reményben Gondolatok járvány idejére címmel, majd tavaly megjelent a második köteted, a Kilépni című. Hogyan érett meg mindez a könyvre?
Amikor hazaszorultunk a járvány alatt, sokat írtam, majd megkérdeztem Albán József atyát, aki mindkét könyvem előszavát írta, hogy mit szól hozzá, fog-e menni, és bátorított. A másik kötet már tudatosan szerkesztődött. Az első simogatóbb, a másik odacsapóbb.
Miért?
Több benne a társadalomkritika, a körülöttem lévő dolgokról, ami a Reménybe nem passzolt. Például az aszfalton szétgyúrt macskáról. Naturalista módon leírtam, hogy szétgyúrták, ez megtörtént és közöny kísérte. Senki nem vitte el, hogy eltemesse. Ez már az első könyvem előtt itt zakatolt a fejemben. Voltak naplójegyzeteim is 5-10 évvel ezelőttről, amelyeknek a témái folyamatosan bennem dolgoztak.
Mindehhez képest úgy tűnik, a vőfélykedés a szakmáid között a desszert. Mióta foglalkozol ezzel?
2005-ben egy barátom faragott nekem egy botot és mondta, vezényeljem le a lagziját. Rá egy hetire egy másik barátom azt mondta, hogy ha már ott voltál, gyere el ide is. Borzasztóan kifáradtam a két esküvő után. Egy fél év elteltével viszont csörgött a telefonom, és úgy szólítottak meg, hogy vőfély úr. Vőfély úr?! Dunaszerdahelyre hívtak, és mondtam, hogy jó, próbáljuk meg. Aztán ez kiforrta magát. Szükségem van rá. Arra is szükségem van, hogy decembertől áprilisig pihenjek.
De mikor elindul a szezon, mindig azt mondom, hogy szombatonként átváltozás történik! Ez a hab a tortán!
Jelentkezett egy kislány nyolcadikban, azt mondta, „én tudom, hogy maga miért ilyen vicces”. Éspedig? – kérdem vissza. „Mert maga vőfély!” És így van. Azért vagyok vicces, mert ezt is gyakorlom.
Vicces és spontán, merész. Hallottam rólatok olyan sztorit is, hogy a fiaddal elmentetek éjjel biciklizni, vagy váratlanul fürödtetek a Dunában ősszel…
A gyerekeket nulla euróból viszem el olyan helyekre kirándulni, hogy örök élmény marad nekik. Bebököm a csónakot, átviszem őket egy szigetre, ahol még a madár se jár. Sütünk szalonnát, a madarak csicseregnek, aztán egyszer csak én elkezdek vetkőzni a csónak orrán, és kérdem: ki fürdik meg velem? Az ötödikes fiam már rögtön tudta, miről van szó. Ez egy borotvaél, soha nem fogják elfelejteni. Leírtuk az iskolaújságban, hogy kirándultunk, de ezt a részt kihagytuk.
Annak idején, a nyolcadikos gyerekek egy motort raktak össze a 30. szülinapomra. Reggel keltem fel és ott volt a motor, nagy szalaggal átkötve. Aztán hajkurásztunk vele a faluban. A rendőrök üzentek, hogy ha még egyszer meglátnak rendszám nélkül, bejönnek…!
Hogyan maradok meg a gyerekeknek? Így! Én hiszek Istenben, hogy megengedi ezt, és nem lesz baj. Hiszek abban, hogy ez így végigkísér az életemen.
Mindenhonnan visszaköszön, hogy a hited sorvezetője az életednek. De mit látsz ezen a területen másokban? Egyre kevesebb a hívő, arról nem is beszélve, hogy egyre több az álszent. Hogyan gondolkodsz erről? Lehet úgymond jól és rosszul hinni? Lehet jó hívő az, aki nem jár templomba?
Albán József atya szokta mesélni – saját fülemmel is hallottam – mikor egy cserkészgyerek azt mondta neki, hogy tudja, atya, én hívő vagyok, imádkozom is, de a templomba nem jutok el. Az atya erre azt felelte neki, hogy én is játszanék a Barcelonában, de valahogy az edzéseken sose tudok ott lenni.
A templom maga egy olyan ház, amit egykor azért építettek, hogy egy közösség összejöjjön. Valahol ez a ház ezt a funkcióját elvesztette, mert maga a közösség lett lélektelen. Az álszenteket is vádolom, akiknek csak egy státusz, hogy járnak templomba. De vajon az élő Krisztus hitét és tanítását valósítják meg? Ezen múlik minden. Azt mondják sokan, hogy nem járnak templomba, mert olyan papok prédikálnak, akik nem élik meg, amit tanítanak. Így van? Így van. Vagy mert számos pedofil pap lebukott. Így van? Így van. Vagy merthogy a Vatikán gazdag, miközben a gazdagságát szétszórhatná a világ szegényei között. Így van? Így van.
És térjünk vissza beszélgetésünk elejére: az a két szerzetes kiment az árvákhoz, felszedte őket az utcáról Jakutföldön vagy Kínában és az élő krisztusi hitet a gyakorlatban éli meg. Én ezért megyek be a templomba. Vissza kell térnünk a gyökerekhez.
Azt súgja a hitem, hogy ebben a vallásban megszületett az Isten. Tejesen mindegy, hogyan ábrázolják. Ezek materiális dolgok. Az ikonokon túl kell látni. Kapok például a szentképeket. Mit csináljak vele? A hétköznapi életemben a kereszténység a megbocsátás, a szeretet a kis családomban. Nem tudnék így beszélgetni, ha ez nem lenne meg.
Megkérdezték, mi a nyugalom számomra. Az, amikor ellököm a csónakom, be a Dunába. De miközben a családomban mindent rendben hagytam otthon. Ez a feladatom. Így látom a hitet, és szabadnak érzem magam benne.
Arra kérlek, fogalmazd meg végszóként, a te értelmezésedben mit jelent az, hogy jóember. Ki a jóember?
A második könyvem egyik fejezetében elérkezik az utolsó nap a világ végén. Isten kitárja a kaput és eldönti, ki mehet be. Elkezdenek az emberek kiabálni, hogy én, mert pap voltam, én, mert tanító voltam, én, mert engem kisemmiztek. A végén azt mondja az Isten – az én fantáziámban – ezen a kapun az léphet be, akiknek mindig ragyogott az arcuk és vidámmá tették mások életét. A többiek tűzön égnek el. Ez a vége. Én azt mondom, hogy azon a kapun mindenki bemehet, de aki csak szomorúságot adott, az nem. Akinek ragyogott az arca, az minden téren megállta a helyét. Böjte Csaba mondta, hogy Isten mindent meg tud bocsátani, egyet nem, a lustaságot. Ha nem állunk fel a székről, nem indulunk el, akkor nem történik semmi.
Szóval azokat tartom jó embereknek, akik ragyognak és ebbe magukkal rántanak.
