FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Rovatunk mai vendége a pinkekarcsai származású Póda Tomi, akit édesapja vezetett rá a foci szeretetére és a DAC-ra. Vagy ahogy ő fogalmazott, tőle kapta azt a „chipet”, amit szívesen továbbadna apáról fiúra.
Szia Tomi, de rég találkoztunk! Gondolom a lelátóra még ugyanolyan lelkesedéssel jársz, mint anno!? Kezdjük a gyerekkoroddal, foci, DAC…
Másokhoz hasonlóan engem is az édesapám vitt ki magával először DAC-meccsre, talán 1992-t írtunk és kb. négyéves lehettem. A nyakában ültem, hogy lássak valamit a meccsből, azt tudom, hogy kikaptunk, de igazából a nagy tömegen kívül sok minden másra nem emlékszem. Édesapám – akit egyébként Zoltánnak hívnak és mindig is fociszerető ember volt, illetve még most is az – ezzel az első meccslátogatással úgymond egy „chipet” ültetett belém, ami által később belekóstoltam nemcsak a foci szurkolói oldalába, hanem a játék művelésébe is. Nyugodjék Bertalan Gabi volt az edzőm, a DAC-ban, a mai U16-nak megfelelő szintig jutottam.
Lehet, többet is kihozhattam volna magamból, talán még a profi karriert is, ha 16 éves koromban nem gátol meg ebben egy térdsérülés. Az orvos eltiltott a versenyszerű focitól, persze nem bírtam ki, és csak rosszabb lett, közben meg is kellett műteni a térdemet. Pedig jól ment a játék, akkor még nyilván más közeg uralkodott a DAC-ban, mint most.
Előfordult, hogy meg kellett várnunk a cserénél, hogy lejöjjön a játékostársunk és odaadja a sípcsontvédőjét. A sikabonyi pályán edzettünk, ott is játszottuk a mérkőzéseinket. A stadionba be se nagyon jutottunk, legfeljebb a lelátóra. Édesapám hobbiszinten focizott és a sérülésem után nekem is csak ez a hobbiszint maradt. A mai napig járunk terembe, vagy műfüves pályára, attól függ, milyen az időjárás.
Próbáltam még alacsonyabb osztályokban játszani, de az nem volt ugyanaz, meg persze az iskola, munka… Úgy voltam vele, hogy ez a hajó elment, talán majd a fiam több szerencsével jár egyszer. Szándékomban áll továbbadni azt a „chipet” a négyéves kisfiamnak – apáról fiúra -, ahogy én is az édesapámtól örököltem a futball szeretetét. Mióta megszületett, elmaradtak az on tourok, első a család, utána jön csak a DAC. A hazai meccsek megmaradtak, míg az apuval jártam gyerekkoromban, a régi stadion főtribünjén ültünk. Aztán mikor úgymond önállósultam, átmentem szembe a B-középbe. Emlékszem, fent álltunk a munkatársakkal, feljebb tőlünk már csak a pléhtető volt. Jelenleg is a B-középben szurkolok, csak az új stadionban a B-közép már a kapu mögé került.
Lényegében eljutottunk ahhoz az időszakhoz, amikor személyesen is megismertük egymást. Együtt szurkoltunk, együtt jártunk mindenhová, de megesett, hogy együtt is sírtunk…
…és mindig tömve volt a lelátó. A legnagyobb élményem kétségkívül a grúziai túra volt, ahol megjártuk a mennyet és a poklot is. Poklot az ottani körülményekre értem, sikerült egy elég lepukkant szállást foglalnunk. 1:1-gyel mentünk ki, valójában ódzkodtam a kiutazástól, akkor született meg a kisfiunk, három hónapos volt csak. Meg kell említenem a feleségemet, Anitát, aki mindenkor támogatta ezt a szenvedélyem. Ő volt az, aki rábeszélt az útra, azt mondta, ha tényleg 25 évet kellett várnotok, hogy kijusson a DAC Európába, meg fogod bánni, ha kihagyod. Megérezte, mint ahogy oly’ sok minden mást is az életben. Tényleg megbántam volna, köszönöm neki, fergeteges élmény volt.
De jó volt hazatérni, mert ott láttuk a kontrasztot, hogy amiért mi itt rinyálunk, az tulajdonképpen csak semmiség. Azt hittem, csak a filmekben van olyan, hogy kint a 40 fokban árulják a disznót, de nem, ez tényleg igaz. Viszont a negatív élmény is élmény, amiből tanul az ember, amitől még jobban megbecsüli, amije van. Egy tizenhatos társasággal utaztam, Soóki Tomi, „Kitó”, Bartalos Attila… lefoglaltuk a repülőjegyet, meg a szállást. Három óra út repülővel Moszkvába, onnan még három óra volt Grúzia.
És tegyem hozzá, ha Bayo a 93. percben nem lövi be a győztes gólunkat, majd hosszabbítás következik, akkor vagy ott kell hagynunk a meccset, vagy elindul a repülőgép nélkülünk haza! Ennyire ki volt számítva az időnk Tbilisziben. Sírva mentem el otthonról, de örömmel jöttem haza.
Együtt sírtunk otthon az Arénában is, megmondom neked, pontosan mi volt az az eset. Akkor halt meg Erik Pačinda apja, és te is akkortájt veszítetted el az édesapádat. Az enyém otthon nézte a tévét, én mégis átéreztem, min mehettek keresztül. Hogy milyen erő lehet most az Erikben, hogy fel tud állni a pályára!? Mondtak a Pačindára, de nekem személy szerint az egyik kedvencem volt. Megvolt a maga egoizmusa, ami azt hiszem, kell a focihoz, én is ilyen vagyok a pályán. Aki tud, az picit mind egoista, ha odafigyelt volna magára, ő lehetett volna a Fortuna Liga Ronaldója.
Milyen víziót látsz, ha a DAC-ról van szó és arról, amit a DAC képvisel?
Megint visszatérek a múltba, de muszáj. Sokszor beszélnek a bajnoki címről, én is bízok benne, de ha már bajnoki cím, akkor azzal a gárdával volt rá legnagyobb esélyünk, akik anno kiutaztak Grúziába. Azt a csapatot kellett volna egyben tartani még egy évig, és a Slovan sem tudott volna utolérni minket. Voltak hiányosságok kapusposzton (Macej), de Jedlička ezt pótolta volna. Ehhez a gárdához esetleg még egy Schäfer kaliberű játékos, és Rózsahegyről hazafelé jövet nem Európát ünnepeljük, hanem három napos fieszta lett volna Szerdahelyen. Ahogy anno a Bayern ellen mindenki eldobott mindent a munkában, és jöttek az emberek a stadionba – bár ezt csak hallomásból ismerem, hiszen egyhónapos voltam csak.
Kicsi ez a közeg, de összetartó. Ha meg akarunk maradni azoknak, akik vagyunk itt a Csallóközben – ugye mindig azt mondják, hogy a magyarság – és ha nem lenne a DAC, hol adnánk ennek hangot? Sehol! Ha lesznek még ilyen gondolkozású emberek, mint te, én, vagy sokan mások, akkor itt a magyarság örök marad.
De ha elkezdünk itt átszellemülni, ha nem tanítjuk meg a gyerekeinket magyarul beszélni, magyarul gondolkodni, akkor el vagyunk veszve. Ez nem azt jelenti, hogy át kell esnünk a ló túloldalára, és szidni itt mindenkit, szidni a szlovákokat, ahogy ők szidnak minket. Mi legyünk büszkék arra, akik vagyunk, csallóközi magyarok.
Visszatérve a focihoz és ránk szurkolókhoz: ha teszem azt, a Slovan vagy a Nagyszombat ellen otthon telt ház előtt nem megy úgy a játék, és félidőben döntetlenre állunk, akkor, ha én vagyok a tulajdonos, akinek érdeke, hogy mi ott vagyunk… Az a sok ember, aki talán még félig festékesen érkezett, mert épp csak letette a munkát és sietett meccsre… Szóval, ha a tulajdonos úrnak érdeke az a sok ember, aki belépőt fizet, fogyaszt, elkölti rendszeresen a fizetésének X százalékát, hogy jól érezze magát, akkor bemegy az öltözőbe, rácsap az asztalra és elmondja: fiúk, lehet így játszani, de akkor két hónapig fél fizetést kaptok, mert ez a sok ember, aki kijött megnézni titeket, vissza is akar kapni valamit a pénzéért. Szerintem egymást rugdalnák agyon az öltözőben, hogy hogyan kell felállni tigrisként harcolva a pályán.
De azt mondom, ne hajtsuk mindig és minden áron a bajnoki címet, hanem legyünk a 7-8. helyen, viszont legyen a csapatban 5-6 csallóközi gyerek. Ne hozzunk nevenincs játékosokat, aki itt lesznek futballisták, akiknek csak ugródeszka a DAC, de nem kötődnek érzelmileg a DAC-hoz. Nem ilyen Schäferre, vagy a két Vidára gondolok, hanem a teljesen idegenekre.
Miért nem járnak megfigyelők a járási csapatokhoz, ahol mindig akad egy-két ügyes srác, és akik ilyen profi körülmények között megjátszanák ugyanazt a szintet, mint az idegenek, viszont a szívükkel meg is dupláznák azt a szintet?
Nekem a mai napig egy be nem teljesült álom, hogy ott állok a stadion gyepén, magamra húzom a sárga-kék mezt, és értem, hogy mit kiabálnak a szurkolók. Mint Szarka Ákos vagy Bognár Zoli, akikkel együtt fociztam anno a diákcsapatban. Értem a Nélküledet és hidegrázással megyek ki, hogy aztán felszántsam a pályát. Van akadémiánk, de hova tűnnek belőle az itteni gyerekek? Így felesleges verni a mellünket, hogy nekünk milyen színvonalas infrastruktúránk van, mert a lényeget más mércével mérik!
Na ezzel a beszélgetéssel úgy gondolom megint hoztuk azt a bizonyos szintet. Köszönöm szépen a válaszokat Tomi. Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
