FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Riportsorozatunk mai részében a Csallóközkürtön élő Varga Tomi mesél az olvasóknak a DAC-hoz való kötődéséről, ami gyerekkora óta végigkíséri az életét. Pont, ahogy a vízimalom kerekét kíséri a Kis-Duna vize… Nem véletlen ez a hasonlat, de minden kiderül majd a beszélgetésből.
Szia Tomi, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Annak idején, mikor együtt focizgattunk a Szabadidőparkban, sosem volt téma a DAC-os múltad, amit nem csupán a lelátókon éltél meg. Erre lennék most kíváncsi.
Eredetileg nyárasdi származású vagyok, de mivel Szerdahelyre jártam iskolába, illetve Szerdahelyre nősültem, mindig is közel voltam a DAC-hoz. Gyerekkoromtól kedveltem a focit, először nálunk a faluban kergettem a labdát, majd amikor felvételt nyertem az akkor DAC-hoz köthető, mára már legendás Hviezdoslav sportiskolába ’93-ban, egy nagyon jó társaságba csöppentem. Egyrészt mint osztály is jók voltunk, de mint diákcsapat is szuper társaságot alkottunk. Nyugodjék Takács Pista bácsi kezei közt pallérozódtunk, olyan játékosokkal egyetemben, akikből nemzetközi szinten is elismert játékosok lettek. Csapattársam volt Straka Gabi, Csölle „Pepó”, egy ideig Jano Ďurica is velünk játszott, de akár a közelmúltban a szintén ebben a rovatban szereplő Marcinkó Attilát is megemlíthetem. Szép sikereket értünk el, országos bajnokok is voltunk.
Másodsorban itt kezdődött el a DAC-os szurkolói pályafutásom is, hiszen miután a DAC játékosai voltunk, automatikusan vittek minket az A csapat mérkőzéseire labdaszedőnek. Ezáltal megtapasztaltuk azt is, milyen hangulat uralkodik a stadionban, és azt a DAC-fílinget, ami akkoriban is nagy élmény volt.
Bemehettünk a régi főtribün alá, bekukkanthattunk a nagycsapat öltözőjébe, a játékosok pedig karnyújtásnyira járkáltak körülöttünk. A DAC korosztályos csapataiban az idősebbik diákok szintig szerepeltem. Alapsuli után elkerültem középiskolába, ami igazság szerint eléggé lekötötte a mindennapjaimat. Nem volt sok időm azon gondolkodni, hogy esetleg profi karriert is befuthatnék. Ifjúsági szinten, majd felnőttként már otthon, Nyárasdon fociztam tovább, illetve még katonaként a balonyi csapatban, a 4. ligában. Nyugodjék Brányik Sanyi bácsi is volt egy időben az edzőm Nyárasdon. Később úgy alakult az életem, hogy az aktív focit abbahagytam, és maradtam csak mint DAC-szurkoló a lelátón. Ugyanakkor nem kerültek el a sérülések sem, lényegében hobbiszinten jelenleg is focizgatunk, és nemrég egy bordám bánta a nagy sportszeretetemet. De hát néha ez ezzel is jár, emlékszel, amikor veletek, vasutasokkal fociztunk, onnan is a mentő vitt el.
Egy sérülés sosem jön jókor, nekünk anno azt mondta a főnök, hogy fordítva játsszuk le a tornákat. Először igyunk, aztán focizni már úgysem fog senki. Na, de térjünk vissza a szurkolói dolgokra és a lelátói közegre.
A DAC-szurkolói mivoltom egy állandó kötődés, ami 10 éves koromban kezdődött, és sosem szakadt meg, azóta is tart. Nem azt mondom, hogy amikor a második ligában szerepelt a DAC, rendszeresen jártam volna meccsekre, de néha azért kinéztem. Akkortájt születtek a gyerekek, szóval a munka mellett immár a család is lekötött.
Majd 2008-ban, amikor visszatért a DAC az élvonalba, én is visszatértem a lelátóra. Onnantól kezdve nem hagytam ki egyetlen hazai mérkőzést sem. Eleinte haverokkal, kollégákkal jártam, lényegében jelenleg is sok kollégám DAC-szurkoló.
2008-tól a kapu mögötti szektorban álltunk, majd stabilan a keleti lelátón. Miután felépült az új Aréna, az első két évben még nem volt bérletem, de utána már azt is kiváltottam. Szeretek közel lenni a kapu mögötti részhez, hogy hallani lehessen a szurkolást. A C1-2 szektorba, vagy az AP-ba járunk, szóval közel vagyunk ott is a „tűzhöz”.
A cégünknek van VIP boxa az Arénában, így néha oda is van lehetőségem felmenni. Javarészt a munkámból kifolyólag ügyfelekkel találkozunk, a DAC egy reprezentatív jelenség. El kell, hogy mondjam, nagy a potenciálja, hiszen óriási érdeklődés mutatkozik, főleg a magyarországi ügyfeleink részéről a DAC iránt. Amikor csak lehet, jönnének, legutóbb is onnan tekintettük meg a mérkőzést. Viszont szomorúan láttam, hogy eléggé foghíjas lett a B-szektor, és így nem az igazi. Hozzátenném persze, hogy sokkal jobban szeretem nézni a mérkőzéseket a lelátóról, mint a VIP-ből. Szeretek odafigyelni minden mozzanatra, akár még sport-szakmai szemmel is. Ez ott fent nem mindig megy, hiszen az ügyfelekkel foglalkozni kell, nyilván a szórakozáson kívül a munkából adódó témák is előkerülnek. Jobb a saját helyemen lenni az AP-ben, ott tudok a meccsre koncentrálni, figyelni a részletekre.
Nem beszélve arról, hogy Kristóf fiam – aki jelenleg a DAC U14-es csapatában bontogatja szárnyait – is abban a szektorban foglal helyet a csapattársaival. Ő nekem egy nagy elégtétel, ha lehet ezt mondani. Minden futballkedvelő apuka szeretné, hogy focizzon a gyereke – aki azt mondja, hogy nem, az szerintem hazudik. Én is így vagyok Kristóffal, benne van nyilván a kezem, hiszen egészen pici korában megszerettettem vele a focit. Igaz, nem volt nehéz dolgom, mert ő is úgy érezte, hogy a foci a hozzá legközelebb álló sportág. Szereti, érdekli őt és csinálja, ráadásul nem is rosszul, egyik meghatározó játékosa a csapatának. Egyébként jelenleg is toronymagasan vezetik a tabellát, pedig olyan csapatokkal szerepelnek egy bajnokságban, mint a Slovan vagy a Nagyszombat.
Említetted a focit, mint reprezentatív közeget. Hova tart szerinted a mai modern labdarúgás? Hova tart a DAC?
Ha a húsz évvel ezelőtti focit nézzük, az egy teljesen más dolog volt, azóta világszerte megromlott. Szinte modern rabszolgatartásnak, vagy emberkereskedelemnek mondható, hogy csillagászati pénzekért adják-veszik a játékosokat. Ennek szerintem valahol határt kéne szabni.
A másik oldalon mindez azt hozta magával, hogy a foci üzlet lett, egy termék, amit el lehet adni, amibe rengeteg pénz van.
A világon a legnépszerűbb sportág és rengeteg pénz van benne reklám szinten, valamint a televíziós közvetítési jogok szintjén is. Egyértelmű volt, hogy a foci előbb-utóbb magával hozza ezt az anyagi vonzatot is, aminek én személy szerint nem örülök. Sokkal jobban szerettem a szívfocit, de szerintem ezzel mindenki így van. Azokat az időket, amikor még számított egy klub. Jelenleg már nagyon ritka az a játékos, aki a klubhűségre esküszik, mert a pénz beszél.
Ezt látom a DAC-ban is, aminek egyértelmű jelei vannak. Idehoztak olyan fiatal külföldi játékosokat – viszonylag kevés pénzért -, akikbe potenciált láttak és amikor a teljesítményük felfelé ívelt, a piaci értékük javult, túladtak rajtuk. Lásd: Bayo, Ramirez, Schäfer stb. – ami teljesen érthető, hiszen ez a trend.
Csak az egyszerű szurkoló nem azt nézi, hogy mi a trend, hanem azt, hogy legyen egy csapat, amit szerethet, legyenek benne játékosok, akikkel tud azonosulni. De mire azonosulna, ezek a játékosok elszerződnek máshova, ami mondom, teljesen érthető, viszont nehezen elfogadható.
Persze bárhogy is alakul, nekem a DAC mindig is a szívügyem marad. Imádom a Csallóközt, nagyon szeretek itt élni a családommal, barátokkal körülvéve magamat. Itt vagyok otthon, ez a hazám, imádom a természetet, rengeteget sétálunk a természetben, és nekem ehhez a hazaérzéshez a DAC mindig is egy fix pont lesz. Szóval akárhogy is alakulnak a jövő dolgai, mindig hajrá, DAC!
Pontosan ilyen végszót szeretek „kiprovokálni” a riportalanyaimból, bízom benne, hogy olyanok is elolvassák majd, akik ezt kellőképpen megbecsülik… és ezzel most nem miránk, szurkolókra gondolok. Köszönöm a beszélgetést Tomi, mihamarabbi gyógyulást és persze ahogy mindig: Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…