FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A Klikkout magazin DAC-szurkolókat megszólaltató sorozatában ezúttal Jarábik Imre, az idén 45 éves dunaszerdahelyi kultúrház, vagyis a Csaplár Benedek VMK reklámfelületeinek kezelője-PR-felelőse – mutatkozik be a tisztelt olvasóknak.
Szervusz Imre, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Kezdjük azzal, hogy felelevenítjük azokat az éveket, amikortól DAC-szurkoló lettél.
Még anno alapiskolás koromban, 13-14 évesen kezdtem járni DAC-meccsekre, amikor a Szlovák Nemzeti Liga utolsó idényében a feljutásért harcoltunk. Emlékszem az első nagy csapatra, az akkori nagy nevekre: Tóth Laci, Majoros, Krištóf, Audi… akik azért küzdöttek, hogy felkerüljünk a Csehszlovák 1. ligába, és ez végül sikerült is. Innentől számítok igazi DAC-szurkolónak. Minden egyes mérkőzést – ahol ott tudtam lenni – az akkori B-középben abszolváltam, ami végül is a stadion átépítése után szintén a B-közép maradt. 14 évesen már elengedtek bennünket az ikertestvéremmel, Balázzsal együtt, így a dunaszerdahelyi B-közép oszlopos tagjai lettünk. Megvolt a saját partink, osztálytársak a régi Komenský utcai Alapiskolából, barátok, ismerősök…
A klub jubileuma alkalmából a kultúrházban megrendezett fényképkiállításon jó volt visszatekinteni erre az időszakra, egypár felvételen meg is találtuk magunkat. Abban az időben még a VMK szervezési osztályán dolgoztam, majd az új igazgatónő érkezésével lettem lényegében PR-os. Teltek az évek, emlékszem akár a Bayern ellen meccsre: immár gimnazistaként elengedtek bennünket a meccsre, igazgatói szabadot kaptunk és bezárt a gimi. Az UEFA rendelete szerint egy órával a meccs előtt mindenkinek, aki belépőjeggyel rendelkezett, el kellett foglalni a helyét. Délben siettünk haza, leraktuk a táskákat és egyből irány a stadion.
Abban az időben tényleg azt mondhatta az ember, hogy élvezte a meccsek minden pillanatát. Azok a mérkőzések a föderális ligában, illetve még a szlovák bajnokság első éveiben is ünnepek voltak, pedig már akkor jellemzően kettős mércét alkalmaztak a játékvezetők.
Aki Szerdahelyen, vagy akár a környéken lakott, emlékezhet rá, hogy öröm volt kijárni abba a stadionba, átlagban csaknem tízezer szurkolóval tömve voltak a lelátók. Amikor megszólalt a B-közép, igencsak zengett a környék, viszont abban az időben nem ugyanarról szólt a történet, mint napjainkban. Nekem az a véleményem, hogy néha túlságosan is belemegyünk ebbe a „nagy magyarkodásba” és ez nem mindig szül jót.
Én sejtem mire gondolsz ezzel, de kérlek az olvasók kedvéért fejtsd ki bővebben is ezt a témát. Szóval „Jak Deace umí, celá Praha čumí?!” ????
Mi anno szurkoltunk csehül, magyarul, szlovákul és nem volt semmi gond. Remek mérkőzéseket játszottunk a prágai csapatokkal, de ugyanúgy a Slovannal vagy a Nagyszombattal is. Jó kapcsolatot ápoltunk például a Sparta- vagy a Slávia-szurkolókkal, pedig tőlük a kemény mag mindig itt volt Szerdahelyen, mégis együtt, egymás mellett szurkoltunk. Átmentünk egypáran a B-középből az egykori vendégszektor mellé, ’92-ben azt az ominózus 3:3-as DAC–Sparta meccset is onnan néztük, onnan szurkoltuk végig. Már 3:1-re vezettünk és a prágaiak csak a 91. percben egyenlítettek ki. Nézeteim szerint ez volt a legnagyobb mérkőzés a nagy rivális „vörösök” és a DAC között.
A DAC-szurkoló egyedi szurkoló maradjon, nem kell elmenni az extrémizmus felé. Ugyanez a baj a szlovák drukkerekkel is, nem kéne követnünk a példájukat. Énekeljük el a Nélküledet, majd a magyar Himnuszt, ezzel nincsen semmi gond.
Senki nem tilthatja meg, hogy magyarul szurkoljunk, de szerintem a többi „körítésre” semmi szükség.
Sokszor az egyszerű ember nem meri elhozni a gyerekét a meccsre az extrém megnyilvánulások miatt. Láthattad a Nagyszombat–Slovan mérkőzésen is tavaly, mi köze volt annak a focihoz? Semmi! Átesünk a ló másik oldalára, meghívjuk a sparring-partnereinket és egyik a másikát rugdalja agyon. A balesetem után kimaradt pár évem, mert nem akartam, hogy az ilyen dolgokhoz nekem bármi közöm legyen.
Na igen, a baleseted. Nyilván nagyon sokan ismernek téged, így tudják rólad, hogy a baleseted után mozgássérült lettél. Nem adtad fel, sportoltál, mozogtál, küzdöttél… de nem adtad fel a sárga-kék szívedet sem, valami visszahúzott a stadionba. Illetve akkor beszéljünk az aktuális időszakról is.
A kimaradt pár évhez az is közrejátszott, hogy tönkretették a klubot és szinte a nulláról kellett újrakezdenünk. Ezek a dolgok nem tetszettek, beleuntam. Viszont nekem a sport megmentette az életemet, ha nem sportoltam volna, talán már nem élnék. Úszok, tornázok, fitneszbe járok, hogy karbantartsam magam. Világi Oszkár nekem egykor úgymond a csapattársam volt, együtt kézilabdáztunk a DAC-ban. Akkor kezdtem el ismét a DAC-ra járni, miután az „Oszi” megvette a klubot. A régi főtribün alatt volt kijelölve a mozgássérültek részére egy külön szektor, ugyanígy az új stadionban is megvan a saját helyünk. Abban az időben kérdezte tőlem az Oszi, hogy miért nem járok focira? Azt válaszoltam, hogy nincsenek meg a megfelelő feltételek hozzá. A mozgássérülteknek egyéni gondjaik vannak, és mindnek más, nekem az fontos, hogy el tudjak jutni a mosdóba, és ha menni kell, akkor menni kell. Többször hangoztattam, hogy ha nincs meg a komfortzónám, akkor egy 90 perces mérkőzést sem tudok végignézni. Ezért lettek később mobil vécék is a stadionban…
A mai idők focijából, nekem néha hiányzik a tűz a pályáról. Olyan játékosokat hozunk, akik nem tudják, mi az a DAC-szív, mi az a magyar virtus. Örülök, hogy ide került a Balogh Norbi és a Szánthó Regő, mert ezek a játékosok tisztában vannak azzal, hogy hova jöttek, hogy mit jelent a Felvidéken magyarnak lenni és a magyarságodért küzdeni.
De például egy színes bőrű játékos ezt nem tudja, nem tudhatja. Nem tudja, hogy a Nélküled az miért klubhimnusz, és mit jelent a felvidéki szurkolóknak, milyen tartalom van mögötte. Abból indulok ki, hogy itt követjük el a hibát, mert oké, rendben profi szint, de legyen zömében hazai nevelésű játékos, aki tudja miért veszi fel azt a sárga-kék mezt. És az első perctől kezdve a kilencvenedikig „haljon meg” benne a pályán, hogy ne csak az üzletről szóljon ez az egész.
Ha emlékszel rá, nagyon sok korábbi játékosunk itt maradt a környéken, csehek, szlovákok, Kašpar, Kapko például, aki amúgy nagy szlovák és imád Szerdahelyen lakni. A Mičinectől kezve mindegyik visszajár, mert imádták ezt a közeget, pedig nem tudtak magyarul. Miért van ez? Azért, mert a közönség szerette őket, nem arról szólt az egész, amiről most. A szurkolók megbecsülték a játékosokat, ez fordítva ugyanúgy érvényes volt. Én most azt látom, hogy nincs meg az a kellő egység, ami a sikerhez elengedhetetlen. Egység a klub – játékos – szurkoló között, ami régen megvolt, de most hiányzik. Ehhez nyilván intelligensebb, kommunikálni tudó szurkolói vezetők is kellenének. Nem tudom, ki lenne erre alkalmas a mostanság.
Amit hangoztattak egykor, hogy az ország legjobb szurkolótábora vagyunk, már régen nem igaz. Sok anyaországi szurkolót ismerek, jóban vagyunk, akár ha arról a társaságról beszélünk, akik megalapították a magyarországi YBS szurkolói csoportot.
Hallom tőlük a dolgokat és sajnálattal fogadom, hogy mindenütt működik ez a szurkolói háttér, csak nálunk nem. Én őket jobban tisztelem azoknál, mint akik itt verik a mellüket, de semmit nem követnek el akár az egységért.
Azelőtt heti szinten találkoztunk – nyilván most a pandémia alatt ez nem volt lehetséges -, meghívtak Budapestre az YBS Magyarország megalakulása alkalmából is, ahol a DAC képviselői, többek között a klubtulajdonos szintén jelen voltak…
Megköszönve a beszélgetést Imre, egyben üdvözölném a kultúrház munkatársait, nem csak az idei jubileum alkalmából. Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
