Fotó: Pixabay.com
Mennyire nehéz egy olyan emberrel beszélgetni, vagy úgy egyáltalán információt átadni, aki lényegében feléd sem bagózik.
Megvan az a szitu, amikor mondod, amit mondasz, ő pedig mindenfelé néz, csak épp a szemedbe nem, maximum elvétve? Jahj, mennyire kiábrándító!
Túl sokszor történik ez sajnos. Ha végül a szemedbe is néz, akkor sem reagál, csak kezdi a maga sztorijait, a saját mondókáját, amihez persze szüksége van a Te kifogástalan asszisztenciádra. Buzgón bólogatsz, majd amikor az egyik levegővételekor épp átvennéd a szót, ő újra elkapja a tekintetét és teljesen máshová fókuszál. Bármit mondhatsz, bármily megdöbbentő, hangzatos dolgot, semmi reakciót nem vagy képes kicsikarni belőle.
Értem én, hogy már évek óta izolálva élünk, keveset járunk el, ha megyünk is, akkor is csak óvatosan, de így sem kellene leszoknunk az értő figyelemről, és úgy en bloc az egymással való kommunikációról.
Nehezen megy a dolog, megértem, nehéz „visszaszokni” a társadalomba, főleg, ha az állandóan arra figyelmeztet, hogy maradj távol a másiktól a többiek és a saját magad biztonsága érdekében. Ott van tehát egy gát, egy fizikai és egy mentális is, amit erővel kell áttörnünk. Határozottan, vasakarattal.
Ha már egy kicsit jobban odafigyelünk a másikra, sokkal jobb világot teremthetünk magunk körül, ahol nem csak mi érezzünk majd jobban magunkat, hanem azok is, akik ellátogatnak a világunkba.
