Fotó: Pixabay.com
Kell néha, hogy megcsípjük magunkat, hogy emlékezzünk arra, milyen, amikor valami fáj.
Popper Péter mondja, hogy a megbocsátás egyetlen működő eszköze a feledés. Azt hiszem, hogy a fájdalommal is hasonló lehet a helyzet. Ahhoz, hogy mihamarabb túl legyünk rajta, el kell felejtenünk. De ez nem is egy „kell”. Inkább egy zsigeri önvédelmi mechanizmus. Ugyanis az agyunk ösztönösen kilöki magából azokat a húsbavágó rossz emlékeket, amikkel nem akar tovább közösködni.
Veled is biztosan előfordult már, hogy mások emlékeztettek valami számodra fájóra és te meglepődve vetted tudomásul, hogy bizony, valóban megtörtént. Te viszont már képtelen lettél volna magadtól előhívni.
De a fájdalmat nem szabadna elfelejteni. Pontosabban azt nem szabadna elfelejtenünk, hogy milyen érzés az, amikor valami fáj. Nem feltétlen a fájdalom maga a kérdés.
Veszélyes ugyanis, ha a már túl kényelmes, boldognak tűnő életünkbe valami fájó dolog beletolakodik. Ugye? Már a mellettünk elszálló pofon szelét is éles karcolásnak érezzük az arcunkon. Akkor is, ha nem is nekünk szántak.
Csípjük hát meg magunkat időről időre mindig egy kicsit, vagyis a kicsinél egy kicsit jobban, hogy ne felejtsük el, milyen az, amikor valami valóban a húsunkba vág! Mert lesz ilyen még, nem is kevés.
