Sipos Janka: Messzeringó | Költőtoll

Tavaly hunyt el az utolsó nagyszülőm, anyai nagymamám. Ilyenkor az ember önkéntelenül is úgy érzi, hogy az őt a saját gyermekkorához fűző fontos szál is elszakad egyben. Amikor felmerült, hogy a gyermekkorunkat dolgozzuk fel versben a Költőtoll rovatban, egyértelmű volt számomra, hogy valamilyen formában róla és nagypapámról is megemlékezem majd. Egészen pici koromban még ott laktunk náluk. Ott totyogtam kacsák és tyúkok között a baromfiudvaron – nem mintha az egész udvar ne lett volna a szárnyasok birodalma. Ott sündörögtem a rotyogó lábasok körül a konyhában, és az ebédre várva nagyapámnak lovas hírújságot szerkesztettem. Az ezekhez hasonló intenzív emlékképek hatják át a verset is. Olvassátok szeretettel, remélem, tetszeni fog, és a hatására nosztalgiáztok ti is egy picit.

 

Sipos Janka: Messzeringó

Ahogy évgyűrűim sokasodnak,

ejszakai furdozes

a természetes erózió

martalékává teszi lassan múltam.

Messzeringó gyermekkorom világa

zsugorodik, senki nem viheti

a túlsó partra át a kincseit.

Homlokom hűvös égboltján

az emlékezet bárányfelhői úsznak.

A fenyőárnyas régi udvaron,

mit kacsák, tyúkok aknáztak alá,

képzeletben vigyázva lépdelek.

A kutya pofonnyal. Visszanyalok,

ugatva és lihegve kergetem.

Nagyanyám épp dagaszt, odateszi

a tűzhelyre a fazék bablevest.

Becsal az illat, lábatlankodom.

Barnásfekete moly, kábán keringek

üvegbúra-köténye körül.

A teli lábos tömegvonzása

nagyapám is körpályára húzza.

Recseg a hálóban a rádió,

nincs kész az ebéd, de szól a nóta.

Egy ló rágta meg anyám fikuszát,

ki a délutáni alvás helyett

sörényt növesztett megint, és patát.

Az elviselhetetlenül hosszú

és porcukorillatú délután

képernyőfényű estével terhes.

A vaskos tolldunyhát az orromig

húzom, melegen tart a por szaga.

Mire felnövök, megtanulom majd

szeretni a kávéillatú reggelt,

és nem süpped el többet a lábam

baromfiudvarok mocsarában.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább