FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A DAC-szurkolókat felvonultató rovatunk vendége ezúttal Füsi Márió, aki a régi idők focijából szeretne visszakapni egy szeletet, amikor még nagyobb örömöt okozott a csapat játéka, mint napjainkban.
Öt év van köztünk, vagyis nagyjából ugyanazt az időszakot éltük meg a DAC körül. Neked milyen emlékeid vannak a kezdetekről?
Kisgyerek voltam még, amikor a szüleim elváltak, és minden második hétvégét az édesapámnál töltöttem. Ha DAC-meccs volt, apu kivitt magával. Mindig ugyanazon a helyen álltunk, abban a szektorban, ahol évtizedekkel később megverték a szurkolókat. Hatévesen olyan magas voltam, hogy a korlátok közt épp csak kiláttam. Sokan jártak meccsre, a főtribünnel szembeni keleti lelátót a Dunstav vállalat építette, ahol apu villanyszerelő volt. A korábbi emlékeim elég homályosak, viszont olyasmi rémlik, hogy a DAC-stadionban játszottak a járási bajnokságból felkerült csapatok, és egy alkalommal az apu is focizott.
A meccsek után megálltunk a Švejk kocsmában – imádtam oda járni –, apu sörözött, én meg tökmagoztam az asztalnál. Későbbiekben az alapiskolás osztálytársaimmal jártam meccsre, akik a DAC-ban birkóztak, fociztak.
A belépésnél csak annyit mondtak, hogy a DAC-ban birkózunk, és szó nélkül beengedtek minket. Teltek az évek, aztán haveri társasággal szurkoltuk végig a mérkőzéseket, majd újabban már a feleségemmel is. ’
92-ben labdaszedő voltam azon a bizonyos DAC–Sparta 3:3-as derbin. Jöttek a prágai szurkolók, levetkőztek és lefeküdtek a munkásszálló előtti útkereszteződésben. A Spartások elé senki nem mert odamenni összeszedni a labdákat. Így kezdődött és így folytatódott a szurkolói pályafutásom, egészen a pandémiás időszakig. Azóta sok minden megváltozott…
Mi változott meg konkrétan?
Azelőtt sokkal jobb volt meccsre járni, sokkal nagyobb örömet okozott a DAC, mint most. A mai napig felsorom az összes játékost 1-től 11-ig. A DAC-szív maradt, de a fíling elszállt. Úgy vélem, hogy annak idején, a múlt rendszer végén, a demokrácia elején megpróbált a DAC városi csapat maradni. Nem kapkodták szét a gazdag emberek, nem került magánkézre. Jelenleg viszont egy nagy klub benyomását keltjük, ami többé-kevésbé csak a látszat. Egy időben szponzor volt a Skála is, még van is egy sapkám, spirálszerűen szét lehet nyitni, ha akarod a fejedre húzod, de rá is lehet ülni. Közepén ott a Skála logója. A fordulat után szponzorált minket a Saturn, a Sulák, a Kabát, a Thermalpark – az utóbbi szintén a városhoz köthető.
Azzal, hogy a Világi úr megvette a klubot, reményt adott az itteni embereknek-szurkolóknak, hogy visszajön Szerdahelyre a régi idők nagy focija. Voltak olyan játékosok, akiknek örültem, ha láttam őket játszani. A kilencvenes évek elején, pl. a Jančula–Diňa–Meixner hármas, mögöttük Radványi Miki… Pár évig nem laktam Szerdahelyen, többek közt külföldön is éltem, de amikor tudtam, megnéztem egy-két DAC-meccset.
Maroknyi ember járt, Milan Kráľ, Rimanovský, Prokop, Gőgh Árpi játszott akkoriban. Ha hazajöttem, kimentem meccsre, aztán a strandra, jól éreztem magam a városban. Megnéztem az előmérkőzéseket is, ahol az ifik játszottak, köztük nem egy haverom vagy osztálytársam. Jobb volt nézni a saját nevelést – Motyót vagy Balla Bélát pl. -, mint a mostani kevert társaságot.
Ezt követően nehezebb évtized jött, majd megvettük a szenciek licencét. Új játékosok érkeztek, nem tudtam ki lesz a háttérben, azt hittem a Koba Senec összeállt a DAC-cal. Aztán kiderült, hogy Mohseni lett a főnök. Az elején az is jó volt, olyan egzotikumot hozott Szerdahelyre, amit azelőtt soha senki nem látott Szlovákiában. Szinte kilóra hozta a színes bőrű játékosokat, így tizen akárhány év elteltével azt mondom, nem is voltak olyan rosszak. A mostaniaktól viszont biztosan jobbak! Kweuke, Abena, Boya, Adiaba… elég csúfos véget ért ez az időszak. Mohseni csinálta a stikliket, de legalább nem etette a népet. Nem állt ki az emberek elé, hogy azt mondja, ez lesz, vagy az lesz. Ahogy esett, úgy puffant, ha el tudott adni valakit, eladta, jött helyette három.
Akkor is minden évben csapatot építettünk, de a sajtó felé csend volt, és próbáltak ittenieket, vagy éppen szlovákokat is beépíteni a csapatba. Most megy a médiapropaganda, olyan sajtótájékoztatók vannak, mint a Real Madridnál, a játék meg a Pódafa szintjén van. Jó, egy kicsit eltúloztam a hasonlatot, de ez akkor is nagyfokú amatőrizmusra vall. Valami nem működik a klubom belül, és ezt már egyre többen észrevették.
Utólag egy kocsmai beszélgetés során beleástam magam a Mohseni-éra alatti játékunkba, hogy mennyire lehetett jelen nálunk a bunda. Találtam olyan játékost, aki másfél évig volt kerettag, de ahányszor pályára lépett, mindig kikaptunk. Olvastam egy magyar könyvet a fociban jelenlévő bundázásról, és egy az egyben ráillett a profil a DAC-ra. Hál’ istennek kiderült sok minden, és az az időszak véget ért, mert csak egyre rosszabb lett volna. Akadtak persze meglepetésmeccsek, olyanok is, amikor nem számítottam rá, hogy nyerünk és nyertünk. Lényegében ez még most is előfordul, felállunk elképzelés nélkül, lesz, ami lesz.
Térjünk át a jelenbe, illetve a közelmúltba, amikor Világi Oszkár átvette a klubot, és egy élhető, szerethető víziót rajzolt elénk.
Nagyon boldog voltam, hogy ismét hazai tulajdonosú lett a klub. Még olyanok is örültek a hírnek, akik húsz éve nem voltak meccsen. Azzal számoltak, hogy három napig semmi más nem lesz téma otthon meg a munkában, csak a DAC nagyszerű játéka. A következő három napon meg már az újabb hétvégi meccset várod. Minden úgy indult, ahogy a „nagykönyvben” megvan írva.
Volt itt jó csapat és edző is, a Hyballa. Támadófocit játszott a DAC, meccsenként akár 20 gólhelyzettel! Sajnos a covid óta ez komplett megváltozott, úgy is mondhatnám, 180 fokot fordult a klub, másodlagosak lettek az eddig megbeszélt dolgok, a klubfilozófia, változott a címer is.
Állandóan cserélődnek az edzők, szerintem ez mind ahhoz vezet, hogy miként ne csináljunk profi klubot. Nem tudom eldönteni, hogy ez a cél-e, vagy csak merő véletlen, mert ha merő véletlen, akkor valaki nagyot bukott a bizniszen. Nem haladunk jó úton…
Sok minden nem a mi dolgunk, nem ránk, szurkolókra tartozik, de amit jelenleg nyújt a klub felénk, az sajnos nem élvezhető. Még mindig a múltra emlékezünk szívesebben. A Bayern München elleni meccsre például, amire nehéz volt jegyet szerezni. Tele voltak az újságok, hogy jön a Bayern Szerdahelyre, iskolában erről beszéltünk. Aput hajszoltam, hogy szerezzen nekem jegyet! Megígérte, de aztán a meccs napján elvitt falura, hogy majd jön értem. Persze, ő közben elment meccsre, aztán jött csak értem. Sírtam, hogy nem tudtam menni a meccsre:
– De apu megígérted, hogy lesz jegy!
– Szereztem, de elvesztettem – válaszolta csalódottan.
Másnap kérdezték az iskolában, hogy milyen volt a meccs. Persze, be kellett vallanom, hogy nem voltam:
– De hisz’ azt mondtad, hogy apud szerzett jegyet – vontak kérdőre az osztálytársaim.
– Szerzett, de elvesztette – válaszoltam.
Persze, nem tudott szerezni és az is nyilvánvaló, hogy ’88-ban, hétévesen nem is nagyon vihetett volna magával akkora tömegbe.
Szerintem a klubtulajdonos most is abban bízik, hogy lesz valami hasonló. Jól kezdődött, a Herz, Ronan, Koštrna idején, ők és a többi fiatal jól fociztak. Volt egy kiváló edző, aki értett a fiatalok nyelvén. Annyi volt a mínusz talán, hogy javarészt kölcsönben voltak nálunk és nem tudtuk őket beépíteni kellő ideig. Ha az akadémiánkról beszélünk, egyértelmű, hogy más csapatoknak csiszolgatjuk a gyémántokat. Ennyi év alatt nem neveltünk ki egy játékost sem a kezdőbe? Oszibá ébresztőőő! Más kluboknál öt fiatal ül a cserepadon, és 2:0-nál be vannak cserélve, sőt, ha valaki kiesik a kezdőcsapatból, bátran be merik tenni a fiatalokat.
Nem értem, tizenöt vagy akárhány nemzet van a keretben, nem arra gyúrunk, hogy játékosokat neveljünk, hanem hogy minél hamarabb értékesítsük őket. Könnyű volt hozzászoknunk, hogy minden évben nemzetközi kupában szerepelünk. Igen, Hyballa idején volt is rá keretünk, de azóta valljuk be, nincs. Nem igazolunk olyan kaliberű játékosokat, mint Pačinda, Šatka, Šafranko, Vida vagy akár Bayo volt.
Régebben meccsnapon élt a város, nyüzsögtek a kocsmák a szurkolóktól, most hol van ez? Iszod a meleg sört a stadionban és ennyi. Valamit adott ez az új éra, de szerintem többet elvett, mint amennyit adott.
Elnézem a második ligában a Besztercebányát, vagy a Fortuna Ligában a Rózsahegyet, szinte kizárólag hazai játékosok alkotják. Jöhet ide nyolc magyarországi is, vagy a világ másik végéről valaki, mint a Lamkel Zé például. Felesleges igazolás volt, azalatt a négy hónap alatt adhattunk volna inkább lehetőséget valamelyik hazai nevelésnek. Úgy érzem, a jelenlegi csapat az edzői stábbal együtt az elmúlt évek legrosszabb DAC-legénysége!
A DAC-szív maradt – ahogy mondtad –, és amíg a DAC-szív marad, addig minden lehetséges. Köszönöm a beszélgetést, Márió.
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
