Fültanúja lehettem nemrég egy családi beszélgetésnek, ahol két felnőtt testvér cserélt eszmét egymással. A téma teljesen hétköznapi volt. Ki mit főzött, utálnak mosogatni, mit terveznek a nyárra, voltak-e otthon a szülőknél, és hogy megnőtt a gyermekük. Valójában semmi érdekesről nem volt szó. Nem vitatták meg a politikai helyzetet, sem a város állapotát, sem a kisebbségek elnyomását, sem a kiszolgáltatottak esélyegyenlőtlenségét, még a szokásos időjárás miatti elégedetlenség is elmaradt.
És milyen jó is volt. Kimondatlan szeretettel vallottak egymás érzéseiről egy általuk megteremtett, kényelmes boldog nihilben, ahol szinte mindegy is, ki mit mond, mert csak az együttlét a fontos. A bizalmas nexus, egymás türelmes hallgatása azt sugallta, mindegy is, mi hangzik el, akkor is szeretlek. Nincs kedvem súlyos dolgokat feszegetni, hagyj egy kis időt, hogy feloldódjak a figyelmedben, hogy ebben a kis szusszanásnyi szünetben végre lélegzetvételhez jussak. Csak hallgass meg, hadd beszéljek arról, amiről szeretnék
Az egyik csendes hallgatása létjogosultságot ad a másiknak arra, hogy elmenekülhessen a súlyos témák és a kötelezettségek, a nehéz feladatok elől, ami egy átlagos felnőtt ember vállát nyomják. Egy szerettünk szótlan figyelme tökéletes gyógyír a hétköznapok aggodalmaira, az újra és újra kicsúcsosodó, folyamatosan ismétlődő problémák megoldási kényszerére.
Kell egy kis szünet, kell egy hely, ahol a küszöbön kívül hagyhatjuk nehéz terheinket.
Mindenkinek kellene egy olyan testvér, rokon, vagy barát, akivel beszélhet a semmiről, akivel nem kell sürgős megoldásokat keresnie a világ nagy problémáira. Ahol nem elvárás az ékes szókincs, sem a cifra fogalmazás, ahol nem téma a fizetésed, az adakozásod nagysága, sem a pártod színe.
