A cikk megjelent a Klikk Out 2022/04. számában.
Nemrég egy Faccebook-posztban azt írtam, remélem, hogy csak egy túl hangos kisebbséget látok túl gyakran zsigerből csacsiságokat kommentelni, és a csendes többség mellett még ez előbbiek között is sokan vannak, akik miután első/másodkézből tapasztalnak emberi sorsokat, együttéreznek a menekülőkkel, akik olyanok, mint mi, ápoltak, hétköznapian öltözködnek és viselkednek, urambocsá’ még van iPhone-juk is. Csak történetesen bombák hullottak körülöttük, és el kellett dönteniük, hogy becsukott szemmel, rettegve várnak, vagy elindulnak vakon idegenbe, ahol majd remélhetőleg valaki lesz, aki segít rajtuk, és azt vittek magukkal, amire nekik vagy a gyerekeiknek leginkább szüksége lehet, és befér az autóba.
Azt vehetjük észre, hogy csatatérré változott a közösségi média, és ha az ember nem vigyáz, könnyen belekeveredik a fotelharcosok billentyűtüzérségének pixelcsapásaiba. Amíg csak a Facebook a dühöngőnk, addig minden oké, de szinte érezni, ahogy a lelkek torzulnak a képernyők előtt, és ez a platform ugyanolyan elszigetelődést tesz lehetővé, mint amikor egy faluban a hírek egyedüli csatornái a kocsma, a posta vagy a bolt voltak.
Ma az embernek minden lehetősége megvan, hogy a világ legnagyobb múltú (vagy azokat idéző hazai) hírügynökségeinek, médiáinak tartalmait elérje az orosz-ukrán háborúról (is), melyek saját tudósítókkal, riporterekkel vannak jelen valódi csatatereken, és független forrásokból is megerősített információkat közölnek (vagy ha nem, akkor azt is közlik).
Ezek helyett viszont sokan eddig nem létező, vagy olyan csatornák anyagait tekintik mérvadónak, amely anyagok mögött nincs felismerhető személy, nem érezni az alapos utánajárást. Ezeknek az anyagoknak nincsenek alátámasztott rétegeik, gyakran puszta benyomások, meggyőződések leképezései, és az olvasóik hitére vagy épp hiszékenységére alapoznak. Szándékolt vagy nem szándékolt propagandaeszközök.
Nem véletlen, hogy amikor valaki háború elől menekül, vagy épp békeidőben jobb életre vágyik, akkor nyugat felé megy, és nem keletre. A nagyobb szabadságot és a lehetőségeket arrafelé szokták keresni. Most épp sokan csupán a túlélést. Nem véletlen az sem, hogy az ő beszámolóik nem az előbb említett benyomásokat és meggyőződéseket, nem az orosz(párti) propaganda szimpla állításait támasztják alá – például arról, hogy saját katonáik bombái elől menekülnek.
Éppen két éve annak, hogy maszkokat varrtunk és osztottunk, ritkán látott társadalmi összefogás övezte a világjárvány kezdetét, de mostanra az egész szembefordult a józan ésszel és megosztott minket.
Most alig másfél hónapja annak, hogy tönkrement életeken, már most hontalan csonka családokon kellene segíteni tömegesen, és az online csatatereken csak azt olvasni, hogy először az itteni emberek problémáit kellene megoldani. Akkor az ukrajnai anyukák meg a gyerekeik várjanak addig a határon és hallgassák a tüzérségi technót, míg nálunk elég magas lesz a nyugdíj vagy pazar az egészségügyi ellátás?
Gondoljunk arra, mi az, amit háború esetén tennénk, ki az, akit semmi esetre sem szeretnénk elveszíteni, vagy mi az, amit nem hagynánk otthon. Aztán nézzünk azokra, akik most tíz-, sőt, százezrével kérik a segítségünket. Ők nem kirándulni jöttek! Mi egyebet látunk még náluk?
Ha nem csökkentjük a szakadékot, ami most ember és ember közt tátong, megérkezünk a fasizmusba.
