Alig kétéves ikergyermekeink olyan időszakban születtek, amikor az volt a „természetes”, hogy szüleik az üzletekben, valamint egyéb helyeken arcmaszkot viselnek. Ezt látták két éven keresztül, szinte nap mint nap. A gyerekek ebben a korban már megtanulnak pár szavat, kifejezést, felismerik a tárgyakat, az állatokat stb. Érdekes megfigyelni, hogy bizony a lányok sokkal ügyesebbek, hamarabb érnek ebben a tekintetben (is). Különböző nemű ikergyerekeknél jobb példa nem is lehetne erre a fejlődési változatosságra. Mindent egy helyen megélhetnek a szülők. Egyébként sokan tévesen azt gondolják, hogy mivel ők ikrek, együtt kelnek, egyszerre fekszenek le, egyszerre ugyanazt és ugyanannyit esznek…
Emese, ha kellett, ha nem, minden egyes alkalommal figyelmeztetett a bolt bejárata előtt:
– Apa, maszk!
És apa persze szót is fogadott egy szem pici lányának, azonnal felhelyezte a világjárvány egyik szimbólumának számító „viseletet”. Máté legfeljebb csak mosolygott, ugyanakkor neki is éppen olyan mindennapos volt a szituáció. Ahogy azt korábban megfogalmaztam, ez alatt az idő alatt szinte minden közösséget érintő esemény szigorú higiéniai szabályok betartása és betartatása mellett került megrendezésre. Vagy egyszerűen elmaradt, megszakítva ezzel a több évtizedes hagyományokat. Ünnepeink hasonló sorsra jutottak, gondoltam, most végre, hogy itt a „szabad” húsvét, minden lány, meg asszony ki lesz öntve a szoknyájából!
Két év hosszú idő, rideg és arctalan, aztán két év után lekerültek azok a bizonyos arcmaszkok.
Amelyik boltban a személyzet időközben cserélődött, ott az eladók és a vásárlók jóformán nem is ismerhették meg egymást, ha korábban, vagy másutt erre nem volt alkalmuk. Április 21-től – néhány kivételtől eltekintve – viszont már nem kötelező az arcot és az orrot eltakaró maszkot viselni sem kül-, sem beltérben, így például az üzletekben sem. Emellett egyéb szabályozások is enyhültek. Az emberek többsége talán az első bevásárlás során picit furán érezhette magát, Emese lányom nem kevésbé:
– Apa, maszk! – jött a szokásos utasítás.
De apa ebben a pillanatban nem torpant meg, ahogy két éve mindig, hanem továbbment az üzlet ajtaja felé.
– Apa, maszk! – szólt rám immár erélyesebben.
– Már nem kell a maszk, kislányom!
– Nem?
– Nem!
Belépve a boltba, valóban nem viselt senki sem arcmaszkot, és az erre utasító piktogramok is lekerültek az ajtóról.
Viszont ezt megelőzően még vártak ránk bizonyos „kalandok”. Azelőtt mindig azon imádkoztunk a feleségemmel, hogy egyikünk se kapja el a nyavalyát. Nem is magától a betegségtől féltünk – vagyis nem kizárólag –, hanem inkább attól, hogyan bírnánk ki karanténban a csöppségekkel, akiknek egészen pici koruk óta a levegő a lételemük, és légtornász módjára képesek végigsurranni a játszótér kötélpályáján. Amikor elég egy esős nap és borul a megszokott bioritmus! Nos, két évig bírtuk „tartani a tempót”, de végül hozzánk is bekopogtatott a vírus, így aztán a húsvéti ünnepeket otthon, meghitt családi körben tölthettük, meg persze karanténban. Pedig már kölnivizem is volt!
Mit gondolhat erről a helyzetről egy hívő ember? Kb. ezt:
– Uram, jól megtréfáltál minket! Most, hogy végre szabad húsvétot tartani… de mikor, ha nem most, igaz?
– És bizonyára mondaná az Úr: édes fiam, mindenetek van otthon, jóval előtte beteremtettétek, a boltok amúgy is csukva lesznek… szóval mikor, ha nem most? Életedben talán először nem fogsz dolgozni húsvétkor. Nyugi, háromszor vagytok oltva!
…végül eltelt az a pár nap, közben a japán díszcseresznyefák is virágba borultak. A gyerekekkel sem volt gond, bámulatosan képesek alkalmazkodni minden szituációhoz. Igaz, kimaradt egy rész a „Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok” című sorozatból, viszont tisztelettel jelentem, már mindenki jól van!
Leszámítva azt, hogy: Bogyó és Babóca, két jó barát kalandja… ????
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
